Reménnyel kapcsolatos idézetek
Egy dolgot nagyon szeretek az emberekben: a legparányibb reménytől is képesek szárnyalni.
Ha minden az ellenkezőjét hirdeti, ha elszomorodom, ha tehetetlennek érzem magam, ha pillanatnyilag úgy érzem, hogy semmi nem lesz jobb, akkor sem veszíthetem el azt, ami életben tart: a reményt.
A vágy nem más, mint mohóság az "egyre több" után. A vágy elégedetlenség, elégedetlenség azzal, ami van: a jelennel. Ezért az elégedettséget jövőbeni reményeidben kezded keresni. A ma üres, ezért csak a holnap reményei között tudsz élni. Reméled, hogy a holnap majd hoz valamit... Annak ellenére, hogy rengeteg holnap eljött és elmúlt már - és azt a valamit sosem hozta el -, te még mindig reménytelenül reménykedsz.
Remény - hogy meggyűlölte ezt a szót! Az ember lelkébe plántált alattomos mag nem kíván ápolást, titkon gyarapszik, majd látványosan virágba borul, ahogy az ember óhatatlanul is dédelgeti. A remény akadályozza meg azt is, hogy az ember a tapasztalattól fogadjon el tanácsot.
A remény a tervek kezdete. Célt ad az embernek, irányt mutat, hogy merre menjen, és energiát ahhoz, hogy elinduljon. Növeli a fogékonyságot. Konkrét értéket ad az érzéseknek és a tényeknek egyaránt. A remény újra meg újra feléleszti az embernek egy nagyszerűbb életről szőtt álmát: törekvését, hogy értelme segítségével ésszerűvé és érzékennyé tegye világát és cselekedeteit; az egyéniség jelentőségébe vetett hitét; abbeli reményét, hogy képes új törvényeket alkotni, friss megközelítésekre tenni szert és ráérezni új lehetőségekre.
A boldogtalanság akkor ér véget, amikor nem égeti, nem marcangolja az embert a remény, a boldogtalanság egészen pontosan a remény, ha az ember már nem remél, akkor egészen tűrhetően érzi magát.
Álmodozunk, és szédülünk. Úgy érünk földet, hogy igazán el sem hisszük, hogy valaha lebegtünk. A fogadalmakat szétrágja a rozsda. Mégis újra kezdjük. Szívdobbanást érlelünk, kérés nélkül osztogatjuk. Elesünk. Egyedül legvégül mindig elesünk. Átlényegülünk. És valami ismeretlen oknál fogva, hiszünk. Nem bevallottan, de hiszünk.
Mennyire nagy hiba volt részemről, hogy volt idő, mikor nem voltam boldog. Aztán meg az, hogy mennyit ér az az élet, amit ha visszanézek, üresnek találok. Én meg csak könnyes szemmel bólintok. De aztán rájövünk, hogy végül is soha sem késő. Én persze mindig némi felháborodást tartogatok szívem mélyén, mert nagyon sok időt kellett eltöltenem egyedül. De az igazán fontos dolgokhoz csend kell, és valami megfogalmazhatatlan mélység. Zajban nem születnek igazi kérdések, és valódi válaszok sem.
Az ember szíve olyan dőre, hogy mindig bízik és reménykedik a jövőben, csalódásaiból sosem tanul, és a holnapot jobbnak képzeli, mint a mát.