Paulo Coelho: Tizenegy perc

Paulo Coelho: Tizenegy perc

(103 idézet)

Athenaeum Kiadó

Van könyv, amely álmodni hív – és van, amely megmutatja a valóságot.
Maria, a fiatal brazil lány néhány korai csalódása miatt úgy érzi, nem is létezhet igaz szerelem. Egy váratlan találkozás révén eljut álmai városába, Genfbe, ahol mesés gazdagságot és hírnevet remélve táncosnőnek áll. Hamar rá kell azonban döbbennie, hogy a hírnevet nem adják ingyen, és nemsokára az utcán találja magát, ahol prostituáltként kell megélnie.
Az igaz érzelmekről rég letett már, de a szexualitás új meg új utakra csábítja, mígnem egy fiatal festő fellobbantja benne a szerelem tüzét. Választania kell: végleg feloldódik a testiségben, vagy megtalálja saját „belső fényét”, és a szent szerelemben találja meg a szexualitást megillető helyet. Újra meg kell tapasztalnia, mit jelent valaki másért szenvedni és kínlódni, s meg kell tanulnia, miként szerezzen szélsőséges élményeinek maradandó értéket.

KortársRegény

A férfiak csak fájdalmat jelentenek, kudarcot, szenvedést, és azt az érzést, hogy megállt az idő.

24. oldal

Meg akarom érteni a szerelmet. Tudom, hogy akkor éltem igazán, amikor szerettem, és azt is tudom, hogy most semmi olyan nincs az életemben, ami lelkesítene. De a szerelem olyan szörnyű: nap mint nap látom, hogy szenvednek a barátnőim, és nem akarom, hogy velem is ez történjen. Ők, akik azelőtt kinevettek az ártatlanságom miatt, most folyton azt kérdezik, hogy tudok ilyen jól uralkodni a férfiakon. Ilyenkor csak mosolygok, és nem felelek, mert tudom, hogy a gyógyír még rosszabb, mint a fájdalom: egyszerűen nem leszek szerelmes.

26. oldal

Még egy lépés, és a varázslatot tönkreteszi a valóság.

Tiéd a kincsem: a toll, amivel leírtam az álmaimat. És enyém a kincsed: egy játékvonat egyik vagonja, a gyerekkorod egy része, amit nem éltél meg. Mostantól magammal hordom a múltad egy darabját, te pedig magadnál hordhatod a jelenem egy darabját.

Ha valaki el akarja mesélni a történetemet, arra fogom kérni, hogy kezdje úgy, ahogyan a tündérmeséket szokás kezdi:
Volt egyszer...

De mielőtt meghalok, még harcolni akarok az életért. Ha megtanulok egyedül járni, oda megyek, ahova akarok.

53. oldal

Választhatok, hogy minek tekintem magam: a világ áldozatának, vagy egy kalandornőnek, aki kincset keres. Az egész csak nézőpont kérdése.

50. oldal

Ha meg akarom találni az igaz szerelmet, először is magamat kell megtalálnom.

36. oldal

A tavasznak sem mondhatjuk: "Remélem, hogy hamar jössz, és sokáig maradsz." Csak azt mondhatjuk: "Gyere, ajándékozz meg a reménnyel, és maradj, ameddig tudsz."

280. oldal

Az élet túl rövid - vagy túl hosszú - ahhoz, hogy megengedhessem magamnak, hogy ilyen pocsékul éljem le.

221. oldal

Ősidőktől fogva tudja az ember, hogy amint félelem nélkül néz szembe a fájdalommal, szabad lesz.

Volt egyszer egy madár. Két tökéletes szárnnyal és gyönyörű, fénylő, színes tollakkal áldotta meg a sors. Az olyan állat, amely szabadon repülhet az égen, boldoggá teszi azt is, aki nézi. Egy napon megpillantotta ezt a madarat egy nő, és beleszeretett. (...) A nő csodálta, tisztelte, rajongva szerette a madarat. De egy napon arra gondolt: mi lesz, ha a madár egyszer majd távolabbi hegyeket is meg akar ismerni? És megijedt. (...) És azt gondolta: "Csapdát állítok neki. Ha megint jön, többé nem repülhet el tőlem." A madár szintén szerelmes volt belé, és másnap megjelent, ahogy szokott, de beleesett a csapdába, és fogoly lett. A nő kalitkába zárta, és egész nap nézte. (...) Mivel a madár nem repülhetett, nem tudta kifejezni a létének értelmét, és lassan elhervadt, elveszítette tollai ragyogását, és megcsúnyult. (...) Egyik nap elpusztult a madár. A nőt elfogta a bánat, és éjjel-nappal rá gondolt. De nem a kalitkára emlékezett, hanem arra a napra, amikor először meglátta boldogan repülni a felhők között. (...) A madár nélkül az ő élete is elvesztette az értelmét, és a halál hamarosan bekopogtatott hozzá. "Miért jöttél?" - kérdezte a halált. "Hogy újra együtt repülhess a madaraddal" - felelte a halál. "Ha hagytad volna, hogy mindig elrepüljön és visszajöjjön hozzád, csak még jobban szeretted volna és csodáltad volna, most viszont még ahhoz is rám van szükséged, hogy újra találkozhass vele."

Az élet mindig kivárja a kritikus pillanatokat, hogy akkor teljes ragyogásában mutathassa meg a fényes oldalát.

Platón szerint a teremtés kezdetekor az ember nem olyan volt, mint ma. Nem léteztek férfiak és nők, csak egyféle lény létezett: alacsony volt, egy teste volt és egy nyaka, de a fején két arc volt, az egyik előre nézett, a másik meg hátra. Mintha két teremtményt összeragasztottak volna a hátuknál fogva. Ennek a lénynek két neme volt, négy lába és négy karja. De a görög istenek féltékenyek voltak, mert látták, hogy egy négy karú lény sokkal többet tud dolgozni, hogy a két arc mindig mindent lát, ezért nem lehet rajta ütni, a négy láb pedig sokáig tud gyalogolni, vagy egyszerűen talpon maradni. És ami a legveszélyesebb: egy ilyen kétnemű lénynek nincs szüksége másra, csak hogy szaporodni tudjon. Akkor azt mondta Zeusz, az Olümposz legnagyobb ura: "Tudom, mit lehetne csinálni ezekkel a halandókkal, hogy ne legyenek olyan erősek." És egy villámmal kettéhasította őket, megteremtvén ezzel a férfit és a nőt. Ez jelentősen megnövelte a föld népességét, de ezzel egyidejűleg nagyon meg is gyöngítette a lakóit. Mert most mindenkinek újra meg kellett keresnie az elveszített másik felét, hogy átölelhessék egymást, és ebben az ölelésben visszanyerhessék régi erejüket, hogy ellen tudjanak állni a támadásnak, hogy újra bírják a hosszú menetelést, a fárasztó munkát.

171-172. oldal

Az élet tele van egyszerű dolgokkal, és belefáradt már, hogy állandóan az ismeretlent hajkurássza.

Rendben

Az oldalon harmadik féltől származó cookie-kat (sütiket) használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. Az oldal használatával elfogadod a cookie-k alkalmazását. Több információ