Friss
Közösség
Kövess!
Szűrők

Alexandra Horowitz

amerikai pszichológus és etológus

Figyelés

Könyvek

A kutyáknak sem válik hátrányára, ha kissé hátrébb lépünk a pórázuktól, és tudományos szemszögből vesszük szemügyre őket. Képességeik és szempontjaik különös figyelmet érdemelnek. Az eredmény pedig lenyűgöző: a tudomány nem eltávolít tőlük, hanem éppen abban segít, hogy közelebbről csodálhassuk meg valódi természetüket.

A kutya számára a rózsa nem jelenti sem a szépséget, sem az egész világot. Teljességgel megkülönböztethetetlen a körülötte lévő növényzettől - egészen addig, amíg le nem vizeli egy másik kutya, le nem tapossa valamilyen állat, vagy kézbe nem veszi a gazdája. Abban a pillanatban azonban rögtön érdekessé válik a számára - sokkal jelentőségteljesebbé, mint a legszebb rózsa, amit valaha is kaptunk, a számunkra.

A gond azzal, ha megkérdezzük a kutyát, boldog-e vagy szomorú, természetesen nem az, hogy a kérdés értelmetlen. Hanem az, hogy szinte képtelenek vagyunk megérteni a választ. A nyelv szörnyen lustává tett bennünket.

A kutyák (...) sohasem úgy felelnek nekünk, ahogy azt mi szeretnénk, azaz szépen tagolt mondatokban, dőlt betűvel kiemelve a hangsúlyos részeket. Ha jobban odafigyelünk, mégis világos a válasz.

A kutya tőlünk tanulja meg azt, hogy mi fontos a számunkra - és hogy mi fontos szerintünk az ő számára. Mi magunk is háziasítva vagyunk: belénk nevelték kultúránk értékeit, azt, hogy hogyan legyünk emberek, és hogyan viselkedjünk másokkal. Ahhoz, hogy taníthassuk a kutyát, tisztában kell lennünk, hogy mit érzékel, és meg kell értetnünk vele, hogy mit érzékelünk mi.

Nem arról van szó, hogy az állat szeretne beszélni, csak nem tud. Mi szeretnénk, ha beszélne, csak nem tudjuk rávenni.

A legtöbb állat, de különösen a kutya, se nem kifejezésképtelen, se nem néma. A kutyák, ahogy a farkasok, a szemükkel, fülükkel, farkukkal és testtartásukkal is kommunikálnak. A némaságtól pedig igen messze áll az, hogy nyüszítenek, morognak, vakkantanak, csaholnak, nyöszörögnek, vinnyognak, ugatnak, ásítanak és vonítanak - teszik mindezt már életük első néhány hetében.

Azt képzelni, hogy a kutya gondolkodása egyszerűen az emberi diskurzus lebutított formája, lealacsonyító a kutyára nézve. Számomra, kommunikációjuk lenyűgöző nagysága és változatossága dacára, éppen az teszi különösen becsessé a kutyákat, hogy nem használnak nyelvet. A hallgatásuk az egyik legvonzóbb vonásuk tud lenni. Ez nem némaság: csak a nyelvi zaj hiánya. A kutyával való együtt hallgatásban nincsen semmi kínos: sem abban, ha a szoba túloldaláról bámul minket, sem abban, ha álmosan egymás mellett heverünk. Ahol a nyelv véget ér, ott kapcsolódunk össze igazán.

A tekintet több, mint aminek látszik: ha valakire ránézünk, az már-már olyan, mintha hatással lennénk rá. (...) A szemkontaktus majdnem olyan érzés, mint a tényleges érintkezés.

A kutyáink ismernek bennünket - valószínűleg sokkal jobban, mint mi őket. Tökéletes hallgatózók és leselkedők: kihasználják, hogy beengedjük őket a magánéletünkbe, és kikémlelik minden mozdulatunkat. Tudják, mikor jövünk, mikor megyünk. Kiismerik a szokásainkat: hogy mennyi időt töltünk a fürdőszobában, és mennyit a tévé előtt. Tudják, kivel alszunk, mit eszünk, miből eszünk és kivel alszunk túl sokat. Úgy néznek bennünket, ahogyan egyetlen más állat sem.

Felnőttként úgy járunk más emberek között, hogy nemigen vizsgáljuk meg őket közelebbről, mivel azt nevelték belénk, hogy törődjünk a magunk dolgával. Egy idő után néha még azoknak az arckifejezésében, hangulatában és külsejében folyton bekövetkező változásokat sem követjük, akiket a legjobban ismerünk. Jean Piaget svájci pszichológus szerint gyerekként kis tudósok vagyunk, elméleteket gyártunk a világról, aztán próbára tesszük őket. Ha ez így van, akkor csupán azért csiszolgatjuk tudósi képességeinket, hogy később elhanyagoljuk őket. Ahogy érünk, megtanuljuk, hogy viselkednek az emberek, és végül már sokkal kevésbé figyelünk oda arra, hogy mit is csinálnak az adott pillanatban. Kinövünk a nézelődésből. A kíváncsi gyerek lenyűgözve bámulja az utcán sántikáló idegent: később megtanítják neki, hogy ezt nem illik.

Az olyan élet, amelyet nem zavar meg annak tudata, hogy egyszer véget ér, irigylésre méltó.

Nehéz elképzelni, hogy ismerünk egy kutyát, de nem érintjük meg - és ő sem minket. Nincs ahhoz fogható öröm, mint ha egy kutya megbökdös az orrával.

Az az igazság, hogy ha a "gyere ide" már megy, a kutyának nem nagyon van szüksége több parancs megtanulására. Taníthatjuk őt tovább, de csak ha mindketten örömünket leljük benne. Amit leginkább meg kell tanulnia, az a mi jelentőségünk - ezt pedig születésétől fogva látja. Az a kutya, aki nem tud parancsra pacsit adni, ettől csak kutyább lesz.

Egy kutya sem szereti, ha olyan a szaga, mint egy fürdőkádnak.

Rendben

Az oldalon harmadik féltől származó cookie-kat (sütiket) használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. Az oldal használatával elfogadod a cookie-k alkalmazását. Több információ