Beney Zsuzsa

Beney Zsuzsa

(28 idézet)

1930. április 21. — 2006. július 12.
magyar költő, író és irodalomtörténész

Figyelés

Könyvek

A szerelem törékeny és mulandó érzés csupán, két ember egymásra találása, összekapcsolódása és meg nem szakadó párbeszéde egy harmadik tárgyról: a világnak e kapcsolatban létrejött teljességéről - de mulandóságának reszketegségében, e folytonosan vibráló gyertyafényben mégis minden pillanatában elmúlhatatlanul örök. Zuhatag, mely magával sodorja életünket, folyam, áradás a kezdettől az elmúlásig, de benne az idő gömbölyű cseppekké válik, minden pillanat önmagába fordult kör, szivárványos buborék, mely magába zárja a világot, és gyöngy is, melyet a világ izzad ki magából; gyönggyé lett verejték a világ bőrén, a szenvedés verítéke, hiszen a szerelem mindig szenvedés, boldogsága is az: a túlfokozottság szenvedése, az élet átemelése a lét közegébe.

A szem, amely látja a világot, a szem teremti látvánnyá. Formába rendezi: kivetített, szem - vagy lélek - teremtette formába. A látás - éppen azért - nem csak befogadás: teremtés is. És mindaz, amit látunk, nem csak a külső, hanem belső világunknak is része. Kivetítés és befogadás: kiröppenés és visszatérés létezésünk fészkébe.

Gyötrelem volt, de öröm is hiányod
hisz benne voltál. Ha a meghalás
görcsében emléked is semmivé lesz
s felszívódsz az áttetsző szenvedésben

villám hasítja szét létem s szerelmem.

Haldoklik szerelmem. Jobban szeretlek
most, hogy kialszik, s véle magam is.
Ez nem a láng utolsó lobbanása

ez nem az alkony szelíd permete.
Nem lefoszlás az elfoszló világról

Hanem a világ lassú búcsúzása
Tőled.

Téged, nem mást, nem magamat szerettem
e szerelemben. Érted odaadtam
halálom békéjét, életemet.
Hogy rontottad meg tisztaságomat?
Hogy lett sárrá, mi kristályragyogás volt?
Mikor lettem gyilkos, ki egykor áldozat?

A gyászon áttűnik a szerelem.
És azon, aki él, az, aki meghalt.
A kettős lét mint fátyolszöveten

egymásranyomott kép lassan leválik
a világról - ki egykor vágyadat
betöltöttem, téged újraölelni
majd megbontom halotti ágyamat.

Ez a gyász: jelenléted és hiányod.
Hogy holtodban halálom szenvedem.
Hogy szerelmemben mindkettőnk magányát.
Hogy azt remélem, mi reménytelen.

A Te halálod valóság - a sorsod
az én sorsomban bevégeztetett.
Nekem csak az maradt, hogy ott, hol nem vagy
s nem is leszel soha, keresselek.

Valaha régen igaz volt halálod.
Szakadásig fájt az üszkösödött
seb szívemen - de most árnyként bolyongok
kettős halálunk holdjai között.

Sírod szélén fekszem. Üres a párnád.
Álmomban még tapogatom helyed.
Mint homok a homorú forma vázát
ürességed betölti testemet.

Nem csak jövőmet vitte el halálod -
múltam zárja koporsófödeled -
a víz kimosta, nyomtalan kioldta
testem korallvázából nemlétedet.

Mint hajnalban a csillag, eltűnik
az áttetsző időben csillogásod.
De újraszüli létezésemet
napról napra hiányod.

Eltűntél e túltelített világban
mely kristályossá dermedt nélküled.
Felfoghatatlan zengés a teremtés
s benne a lét mind félelmetesebb.

Az idő elsodorja létezésünk.
De mint tajték a sziklafalon
kirajzolódik múltunkból az emlék
egy más boltozaton.

Ott találok rád, hol már nem reméllek,
mikor már nem követlek, utólérlek,
csak át kell lépnem sorsom peremén.

Rendben

Az oldalon harmadik féltől származó cookie-kat (sütiket) használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. Az oldal használatával elfogadod a cookie-k alkalmazását. Több információ