Kosztolányi Dezső

Kosztolányi Dezső

1885. március 29. — 1936. november 3.
magyar író, költő, műfordító, újságíró

Figyelés

Könyvek

A jóság folyton prédikál, meg akarja váltani az emberiséget, keneteskedik, máról holnapra csodát akar művelni, a tartalmával hivalkodik, a lényeget akarja bolygatni, de bizony legtöbbször csak kongó, tartalmatlan és merőben formai.

Emberiességünk, apostolkodásunk - becsületesen és őszintén - egyedül csak a kis dolgokban nyilatkozhat meg, s a figyelem, az elnézésen és megbocsátáson alapuló kölcsönös kímélet, a tapintat a legtöbb, a legnagyobb dolog ezen a földön.

A kisfiú az osztály felé fordult. Arcok vigyorogtak feléje, sok-sok kis arc, mely egyetlenegy óriási, ijedelmes bálványarccá fancsalodott. (...) Valahol középütt talált egy tenyérnyi helyet, egy pad legszélén. Csak féllábával ülhetett le ide, úgy, hogy a másik lába az űrben lógott. Mégis jobb volt ülni, eltűnni a szemek elől, megsemmisülni a tömegben.

Hát kit lehet oly irigység nélkül szeretnem, mint téged? Hát kit bámulhatok ezen a ronda világon, ha téged nem, testvérem és ellentétem. Mindenben egy és mindenben más. Én gyűjtöttem, te szórtál, én megnősültem, te agglegény maradtál, én imádom a népemet, nyelvemet, csak itthon lélegzem és élek, de te világcsavargó, nemzetek fölött röpülsz, szabadon, és az örök forradalmat vijjogod. Szükségem van rád. Tenélküled üres vagyok, és unatkozom.

A kő nem lesz könnyebb, ha pehelynek nevezem és az ember sem jobb, ha istennek hívom.

Aki több évtizede él a föld hátán, az előbb-utóbb tanúja lesz minden szörnyűségnek és badarságnak, melyre valaha gondolt, vagy talán nem is gondolt.

Este a kertben nézem az eget,
a fákat, a lombot
S kérdem magamtól, miért nem érti
gyümölcs a törzset?

Nincs igazság. Azaz, annyi igazság van, ahány ember van. Mindegyiknek igazsága van. Ezek nem juthatnak érvényre, ellentmondanak egymással. De ebből a sok igazságból meg lehet alkotni egy csillogó, hideg, okos, márványszerű hazugságot, melyet az emberek igazságnak neveznek.

Az életre nem szabad nagyon vigyáznunk, különben elveszítjük.

Magunkkal visszük azt, ami elől futunk. A fájdalom utánunk szalad.

Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.

Igy váltod a multat jelenné,
hogy itt se légy és megmaradj,
a végeset is végtelenné
és bárhová nézzek, te vagy.

Az ember hiába vigyáz, hiába zár mindent. Előbb-utóbb minden elkallódik.

Aki nem szereti a latin nyelvet, és nem hordja szívén a rendhagyó igék ügyét, az a társadalom szemete, gonosztevő és hazaáruló.

Csak hallgatom, hogyan dobog szivem,
s hideg borúval bámulom magam,
mint a vasúton az első beszállót,
kit fáradott közönnyel megtekintünk.
Hogy később mindörökre elfelejtsük.

Rendben

Az oldalon harmadik féltől származó cookie-kat (sütiket) használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. Az oldal használatával elfogadod a cookie-k alkalmazását. Több információ