Kun Árpád

(6 idézet)

1965. március 22. —
József Attila-díjas író, költő és műfordító

Figyelés

Könyvek

Nemcsak emlékezőművész nem vagyok, de a felfogásom is lassan őrli az új információkat.

Isten a teremtés helyett egy minden részletre kiterjedő vázlatot készített a valóságról, de a művét nekem kell befejeznem, megalkotnom a világot apránként, mindig azt a darabját, ahova eljutok. Az általam be nem járt földek csak látszatra léteznek, megtévesztő káprázatokról szólnak a filmek és az úti beszámolók, hiába ábrázolják a térképek Kínát, Zanzibárt vagy Montenegrót, azok csak eshetőségként lüktetnek a semmi szívében. Akkor töltik ki formáikat valódi létezéssel, kapnak az ott lakó emberek hús-vér alakot, a tárgyak és dolgok ezer neme akkor kel életre, amikor végre én is közéjük vetődöm. Utána már nyugodt szívvel hagyhatom őket magukra, mehetek tovább, onnantól fogva már elműködnek nélkülem.

Föl-földobott kő vagyok, akit megcsalt
a gravitáció, s nincs hova hullnia.

A szorongás öntudatra ébresztett. Úgy éreztem, mintha korábban naiv együgyűséggel szemléltem volna a világot. Természetes elégedettségemben csak a felszínét láttam, míg most megnyíltak előttem félelmetes mélységei, egyszerre szédültem bele a tágasságába, és nyomasztott a szűkössége.

Vezess be a világba, mutass be
Istennek és teremtményeinek,
de csak akkor hagyj ott velük,
ha elviselem a gondolatot, hogy
nincsenek. Ha már nem félek,
mikor a semmi a tenyeremre száll.

Finom kis szerszámaimmal tökéletes műremekké kalapálom, fúrom-faragom, csiszolom nyomorult kis boldogtalanságomat.

Rendben

Az oldalon harmadik féltől származó cookie-kat (sütiket) használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. Az oldal használatával elfogadod a cookie-k alkalmazását. Több információ