Mihai Eminescu

Mihai Eminescu

1850. január 15. — 1889. június 15.
román költő

Figyelés

A csillagkép, mely régen holt,
Lassan suhan az égre;
Amíg nem látta senki: volt,
Ma látjuk már: de vége.

Épp így: ha béna és süket
És éjbe hullt a vágyunk,
A holt szerelmek fényüket
Még küldözik utánunk.

Évre év jön, évre év megy,
minden új és minden ódon.
Mi rossz és jó, meg ne tévedj,
vésd eszedbe minden módon.
Bízni balga, félni dőre:
nincs hullám, mely el nem illan.
Bármi csábit, hajt előre,
légy közömbös holtodiglan.

Tündérpompájú éji tájon
Felkél az ezüst holdvilág;
Összhang a föld, egy édes álom...
Jó éjszakát!

Mikor a sötét gondok hangja hallgat,
S édes áhitat dala ring a számon:
Téged hívlak, hallod? Nevedet kiáltom,
Kioldod-é homályba hullt hatalmad?

Ha ember távozik a földről,
Helyére nyomban más hatol,
S az esti nap, mikor lenyugszik,
Egyúttal fölkél valahol.

Eszme nélkül írni verset -
Semmi nehéz nincsen ebben,
Úgy rendezz el üres szókat,
Hogy a végük összecsengjen.

De amikor szíved kínoz
Forró vággyal, szenvedéllyel
Ezer vágynak ezer hangja
Gyötri elméd s tépi széjjel.

Mint a virág az életkapun,
Gondolat-kapun kopognak
A vágyak, és utat kérnek,
Köntösét a szép szavaknak.

Holt fény az ifjúság, már nem dereng föl, 
S néma a múltnak szája, az a kedves. 
Nő az idő mögöttem... s én - kihúnyok. 

Mindig halkabban, csendesebben,
Mindig távolabb, távolabb...
Halálvágyban szőtt álmokat
Ringatok el sok régi sebben.

Sokszor kísért egy halk zene
- Egy régi-régi dallam -,
Mintha fülembe csengene
Édesdeden és halkan;
"Világ, világ, te hős világ!"

Ó, hogy szerettem, istenem.
És hányszor szólítottam
Szelíd szavakkal, kedvesen!
De nem szólt, nem szólt egyre sem,
s dühömben tűzredobtam.

Nem jön senki! - egymagamban
küldöm sóhajom az égnek.
Erdei tó acélkékjén
sárga vízirózsák égnek.

S elhagytál! És elszállt véled
Szerelmem is, mint az álom,
Kék virágom, kék virágom!
Mégis szomorú az élet!

A zseni nem ismeri ugyan a halált, mert neve megmenekül a feledés éjétől, másrészt azonban képtelen itt a Földön valakit boldoggá tenni, s arra sem képes, hogy önmaga boldog legyen. Nincs halála, de boldogsága sincs.

A tegnapokkal fogy az élet,
A holnapokkal egyre nő,
S szemedben mégis mindörökké
A mának arca tűn elő.
(...)
Ezért ha illan ez az év is,
S a múltba szállva szétomolt,
Lelkedben ott a kincs örökre,
Amely valaha benne volt.

Rendben

Az oldalon harmadik féltől származó cookie-kat (sütiket) használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. Az oldal használatával elfogadod a cookie-k alkalmazását. Több információ