Oz

amerikai filmsorozat (1997-2003)

Figyelés

Ha elveszted a szeretett nőt vagy a lábadat, hirtelen rátalálsz valami szépségre önmagadban. Ezt mondják a versek. Az igazság az, hogy ez nem így van. Egy nagy és rossz élmény után még inkább olyan leszel, mint aki mindig is voltál.

Szeretned kell a tested. A legtöbben nem szeretik. A legtöbben utálják a testüket. (...) Még ha a dolgok nem úgy mennek, ahogy kellene, akkor is szeretned kell a tested. Mert ez minden, amit kaptál, amibe kapaszkodhatsz. Ez mindened.

Az elme olyan, mint a test. Állandó ostroma alatt van a félelemnek, a gyűlöletnek és egy egész rakás elhagyatottságnak. Ezek a dolgok épp olyan halálosak, mint bármely rákos sejt. Az elme olyan, mint a test. A tény, hogy az elme túlélheti, az egy csoda.

Azért ápoljuk az embereket, amikor betegek, mert igazából szeretjük őket? Vagy azért ápoljuk őket, mert amikor a mi időnk jön el, szeretnénk, ha valaki velünk is törődne? Vagy számít ez?

Kevésbé rettegek a hátbatámadástól, mint a napi rutintól. Mert a rutin az megöl téged.

Egy csomó dolgot el tudsz venni az embertől: cigarettát, tornatermet... elveheted a szabadságát, a lábait, de az érzéseit nem.

A szerelem mindig és mindörökké összetöri a szíved.

Ártatlan vagyok. Elmész bármelyik börtönbe, megkérdezel bárkit, aki az idejét tölti, és azt fogja mondani, hogy ár-tat-lan. "Hitvány tárgyalásom volt. Lusta volt az ügyvédem. Toledóban voltam az anyámnál". Igen, hallasz egy rakás szemenszedett hazugságot. De mi van azzal az eggyel, aki az igazat mondja, azzal, aki tényleg ártatlan? A hangját olyan mélyen eltemetik a többiek, hogy bereked, ha próbálja hallatni magát.

Mikor az emberek együttesen őrülnek meg, mert letöltik az összes elmebeteg üzenetet a levegőből, mikor nem marad fa, mert szükség volt minden papírra az újságnyomtatáshoz, és ezért nem marad oxigén lélegezni, akkor a műholdak megsülnek a túlhasználástól és leesnek az égből. És kétségbeesett mobilhívásokat teszünk a szeretteinknek, mialatt nézzük az anyaföld végnapjait a reality tv-n. A kommunikáció újból olyan lesz, mint amilyen a kezdetben volt.

Az egónak nem kell olyan sok, hogy visszaverődjön.

Egy napon, 1876-ban, Alexander Graham Bell azt mondta egy dróton át: "Watson, gyere ide, szükségem van rád". 130 évvel később műholdakon keresztül beszélünk. Furcsa, mi, hogy mielőtt letesszük, azt mondjuk, "tartjuk a kapcsolatot", mikor sosincs érintés benne, nincs kapcsolat. Csak kábelek és frekvenciák. Mégis szeretek hívást kapni egy rossz nap közepén, ettől tűnik a mobil olyan rendkívülinek.

Sokszor, mikor egy nő terhes lesz, a szaglóérzéke rosszabbra fordul. Hirtelen a rózsák rothadtak, és a frissen sütött kenyér (...) mint az ammónia. Az epilepsziában van valami hasonló. Gyakran meg tudják mondani, mikor dobnak egy hátraszaltót, mert olyan szagokat kezdenek érezni, amik nincsenek ott, így legalább van esélyük leülni, mielőtt a roham bekövetkezik. A terhességgel és az epilepsziával, elég jó érzéked van a küszöbön álló katasztrófára. Kár, hogy nincs érzékünk ahhoz, hogy elkerüljük.

Mikor az egyik érzéked elhagy, a többi ellensúlyozza azzal, hogy megerősödik. Például ha megvakulsz, hirtelen élénken hallasz. Nincs szaglásod? Az ízlelőbimbóid kivirágoznak. Szóval mi lesz, ha elveszíted az összeset, ha többé semmilyen érzéked sincs? A többiekre kell hagyatkoznod.

Az ősi görögök úgy hitték, mikor egy testvér meghal, csak felszáll a csónakra, átkel a Styx folyón és elmegy egy Hadész nevű helyre. (...) Ez egy hely, ahol folytatjuk a vágtánkat. De a görögök megértették. Csak az, hogy éltél, csak az, hogy keresztülmentél a feltámadás tiszta nehézségein, és keresztülmentél egy teljes napon, elég volt, hogy elnyerd az örök jutalmad.

Nem tudom, miért van ilyen hacacárénk azért, hogy tovább adjuk a nevünket. Mintha ez valahogy indokolná a létezésünket.

Rendben

Az oldalon harmadik féltől származó cookie-kat (sütiket) használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. Az oldal használatával elfogadod a cookie-k alkalmazását. Több információ