 | IdőKedvenc Robert Anthony Salvatore |
Mert minden érték, amit az életben találhatunk, azokból a kapcsolatokból fakad, amiket a körülöttünk lévőkkel alakítunk ki. Mert nincs semmi olyan anyagi dolog, ami felérhetne a szeretet és a barátság megfoghatatlan kincsével.
A remény a kulcs. A jövő jobb lesz, mint a múlt, vagy akár a jelen. Enélkül a hit nélkül csak a jelen henye, végtelenül üres élvezete marad, ahogy a drow társadalomban, vagy az egyszerű kétségbeesés, a halálvárásra pazarolt idő.
Egy értelmes lény számára nincs fontosabb érzés a reménynél. Egyénileg is, közösen is remélni kell, hogy a jövő jobb lesz, mint a múlt, s hogy utódaink és az ő utódaik egy kissé közelebb jutnak az ideális társadalomhoz, bármilyennek is képzelik el.
Búcsú volt, valahányszor a tudtára adtam, hogy milyen fontos nekem, valahányszor tettekkel és szavakkal igazoltam szeretetemet. Az élők az élet minden napján búcsúznak. Szerelemmel, barátsággal, annak a megerősítésével, hogy az emlékek megmaradnak, ha a test elenyészik is.
Ami pedig a gondolkodásodat illeti, barátom, mi köt gúzsba jobban: az, ahogy a világ lát téged, vagy az, ahogyan hiszed, hogy lát?
Sokszor előfordult már életemben, hogy tehetetlennek éreztem magam. Ez talán a legkínzóbb érzés, amit átélhetünk: a tanácstalan, cselekvésképtelen harag. A katonát harc közben ért vágás fájdalma nem mérhető ahhoz a kínhoz, melyet a fogoly érez, ha korbácsütés éri. Még ha nem is sérti fel a testét, a lelkébe belehasít.
Hány zsarnok próbálkozott már vele? Hány uralkodó akarta egyszerű, gondolkodásra képtelen eszközzé aljasítani alattvalóit? Elveszik népüktől a szeretetet, a vallást: a lelket akarják elorozni. De kudarcuk állandó és elkerülhetetlen. Ebben hinnem kell. Ha a lélek lángja kihuny, akkor csak a halál marad, és egy zsarnok sem akar hullákkal teli birodalmat.
Logikus feltételezésnek látszik, hogy tanulunk az idősebbek hibáiból. Én hiszem, hogy ez volt, ami megmentett.
Sima víz, mely meg nem mozdul,
Szemközt velem, te vagy tükröm,
Megőrizném én az arcom,
Mit most látok, mindörökkön,
Lelkemet a hosszú úton
Romlatlanul tán megőrzöm.
Az öröm megtöbbszöröződik, ha barátokkal lehet megosztani, a fájdalom azonban csökken. Ez az élet.
Nehéz megérteni és elfogadni saját korlátaidat és az ezzel járó rádöbbenést, hogy bár megpróbálsz mindent, az gyakran elégtelennek bizonyul.
Ha meghalok, (...) talán lesznek barátok, akik meggyászolnak, akik hordozzák az emlékem. Ez a lélek halhatatlansága, a végtelen örökség, a gyász táplálója.