Sík Sándor

Sík Sándor

1889. január 20. — 1963. szeptember 28.
költő, műfordító, irodalomtörténész

Figyelés

Ki voltam én? Mi voltam én?
Ki mondja meg nekem?
Valami kötél elszakadt:
Elment az életem.
Elszabadult és nyomtalan
Az űrben elbolyong,
Mint a nehéz köd-ég mögött
A néma napkorong.

Fura nép az emberek:
Búcsúzkodni nem szeret,
Nyugton mégis meg nem ül,
Csak búcsúzik mindentől.

Boldogasszony, ezer évig
Édesanyánk voltál,
Eleink, ha hozzád sírtak,
Hozzájuk hajoltál:
Száz ostorral ostorozzon,
Csak ez egyért, Boldogasszony,
A jó Krisztust kérd meg:
Négy-víz-parton, három-hegyen
Mindörökké magyar legyen
A máriás ének.

A jelen, a titokzatos,
Tiéd csak mindenestül:
Amit magadból most megélsz,
Annyi vagy, az vagy mindegész
Örökléten keresztül.

Idegenek megnevetik
Drága magyar szónkat,
Idegentől kéregetjük
Kenyerünket, sónkat.
Magyar kezek szántogatnak,
Régi rögön új uraknak,
Néped hegye-völgyén.
Más arat, hol mi vetettünk:
Jövevények, szolgák lettünk
Úr-apáink földjén.

Az ember mindig elesik és mindig fölkel. Ilyen az igaz ember élete.

Az én könnyem nagytitkos messze tenger,
És én úgy állok partja meredekjén,
Félve és fázva, félig-húnyt szemekkel.
És a szemem lehúnyni sem merem,
Mert a tengereken sziszegnek az éjek,
És elzsibbaszt egy szörnyű félelem;
És a szememet kinyitni is félek.
És úszni kellene és nem merek,
Hiába hívnak messze tengerek;
Csak reszketek, vacogva reszketek.

Tégy minden jót, amit
Megtehetsz,
Ott, ahol vagy,
Úgy, ahogy teheted,
Akkorát, amekkorát tehetsz,

Embernek lenni!
Csak embernek lenni, semmi egyébnek,
De annak egésznek, épnek,
Föld-szülte földnek
És Isten-lehelte szépnek.

A legszebb művészet tudod mi,
Derült szívvel megöregedni.
(...)
Kezed letenni ölbe
S hagyni, hogy gondod más viselje.
Ahol segíteni tudtál régen,
Bevallani nyugodtan, szépen,
Hogy erre most már nincs erőd.
Nem vagy olyan, mint azelőtt.

Ma más vagyok, mint tegnap voltam.
Valami nagy széltől sodortan,
Ma megbotoltam.

Amikor újra egyenesre keltem,
És amikor magamba néztem,
Csupa csodára leltem.

Az én emberem, aki fölkel,
Az induló, az ébredő,
Akinek győzelem az álma,
Akiben dalol a jövő.

Szeretem azt, aki akar,
Aki remény, aki ígéret.
Az enyém a vér és a tűz:
A fakadó fiatal élet.

Ma fáj kinézni. Köd az ablakon.
A szó nekem ma durva, színtelen.
Karomra hajtom álmodó fejem,
S a némaság meséit hallgatom.

Csaló a könnycsepp, hazug a halál.
Látom a lángját egy nagy fényességnek.
A szeretet nagyobb, mint a halál,
A szeretet az élet, élet.

Egy új emberke, ki nem is beszél még,
Hogyan érti meg mosolyom beszédét?
Hogy érzi meg, - hisz csak egy éve ember! -
Hogy a szeretet szólítja szememben!
Ó milyen titok, milyen csodaszép ez!
Egy csöpp agy, mely még gondolni se képes,
A szeretetet már fel tudja fogni
S a mosolyra vissza tud mosolyogni!

Rendben

Az oldalon harmadik féltől származó cookie-kat (sütiket) használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. Az oldal használatával elfogadod a cookie-k alkalmazását. Több információ