Táncakadémia

ausztrál drámasorozat (2010-2013)

Figyelés

Teljesen mindegy, hogy véletlennek indult, vagy balszerencsének, vagy sorsnak. A különbség a minden és a semmi között mindig azon múlik, hogy ha ez lett volna, ha az lett volna.

Azt sem tudom, hogy kapok levegőt, amióta ő elment. Legszívesebben rúgkapálnék és sikítanék és visszatartanám a lélegzetemet. Bármit megadnék, hogy kitöltsem ezt a rettenetes űrt, de leginkább azt szeretném, ha nem kellene búcsúzkodni. Hát nem teszem. Csak megköszönöm, hogy ismerhettem őt. Nem kellenek a búcsúszavak, ha örökké emlékezünk valakire.

Ahhoz, hogy az ember jó vesztes legyen, jól kell tudnia színlelni, hogy nem csalódott.

A helyzet az, hogy ha nem tudod, honnan jöttél, tele vagy kérdésekkel. A viselkedésedről, a hibáidról, még arról is, amiben jó vagy. Mert nem tudod, hogy olyasvalakitől örökölted, akit nem is ismersz, vagy tényleg a sajátod.

Az ember azt hiszi, hogy egy meghatározott pillanatban válik felnőtté. Pedig ezerféle ilyen pillanat van. És ha bekövetkeznek, onnan már nincs visszaút.

Van úgy, hogy az embernek nincs mit mondania, és már csak egyedül akar maradni. És az egyetlen, akiről szívesen hallana valamit, nem jelentkezik.

Talán az a legnehezebb része a másikhoz való kötődésnek, ha el kell engednünk. És csak remélhetjük, hogy valaha visszatér hozzánk.

Az álmok bonyolultak. El is felejtettem, hogy a boldogság a mozaiknak csak az egyharmada. Néha olyan gyorsan rohanok az álmaim után, hogy kihagyok olyan mellékutakat, amelyek új és meglepő helyekre vezetnek. Pedig ez nem jelenti, hogy feladom az álmaimat. Nélkülük el is vesznék. Mert nincs annál csodálatosabb, amikor az egyikre rátalálsz, és egy pillanatra úgy érzed, sikerült. És az a pillanat tökéletes lesz.

A boldogság kulcsa az, ha van mit tennünk. Ha szeretünk valamit, és van miről álmodnunk.

Sosem értékelek semmit, amíg el nem veszítem, aztán meg annyira kezd hiányozni, hogy beleőrülök. Sajnos, habár ismerjük a negatív tulajdonságainkat, fogalmunk sincs, hogyan küzdjük le őket.

Azt mondják, hogy mielőtt meghalsz, az egész életed lepereg a szemed előtt. Mintha kapnál egy fényképalbumot minden pillanatodról, így tudod, hogy itt voltál, hogy szerettek téged, hogy léteztél. (...) Úgyhogy csak az a pillanat marad ott élet és halál között, hogy elbúcsúzzunk.

Tetszik vagy sem, vannak dolgok, amik örökre beégnek, amiktől nem szabadulhatsz.

A félelem elől el is futhatunk, vagy tehetünk úgy, mintha nem is tétezne, de mindig lesz egy pillanat, amikor újra a hatalmába kerít. Azt hiszem, ezért mennek egyesek a cápák közé úszni, vagy ezért ugrik ki valaki a repülőgépből, ezért lesznek szerelmesek, mert az egyetlen módja, hogy leigázzuk a félelmet, ha veszélyesen élünk, ha szembenézünk vele.

Van úgy, hogy már csak akkor tudod meg, hogy eltört valami, amikor már túl késő, hogy újra összeforrjon. Eltüntetheted a törések nyomát, de azért te tudod, hogy ott vannak és várják, hogy mikor találsz rájuk.

A nagyszótár szerint a megcsalás azt jelenti: rászedni, becsapni valakit, hűtlen módon viselkedni, trükkel, fondorlattal becsapni valakit. Na és hogy szerintem mi a megcsalás? Eddig úgy gondoltam, hogy a csóknál van a határvonal. Vagy ez nem ilyen egyszerű? Lehet megcsalás egy tekintet, egy gondolat, egy együtt töltött pillanat? Bármi is legyen a definíciója, egyvalami biztos: ha úgy érzed, hogy megcsalsz valakit, az valószínűleg úgy is van!

Rendben

Az oldalon harmadik féltől származó cookie-kat (sütiket) használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. Az oldal használatával elfogadod a cookie-k alkalmazását. Több információ