Tudomány
Az elmúlt fél év legnépszerűbb tudományos idézetei:
A legsérülékenyebbek azok, akik maguk vannak, akik nem csak fizikailag, hanem érzelmileg sem kapcsolódnak másokhoz, akik nem érzik azt, hogy valakinek számítanának. (...) Az érzelmi elszigeteltség megöl minket. (...) Ez nem valamiféle szentimentális dolog, hanem biológia. Az elhagyatottság kikezdi az idegrendszert. (...) Az egyik legfőbb ellenségünk, a járvány, amivel a társadalmunknak meg kell küzdenie, az a magány.
Sokan vagyunk a szüleink fel nem dolgozott traumájának az áldozatai.
A csend nem gyógyít meg. A csend elmélyíti a sebed, és elfertőzi. Úgyhogy ez az út nem járható. Beszélni kell. Mondani kell. Ordítani és üvölteni kell. A falon át, jó hangosan.
Akkor van vége a traumának, amikor el tudod mondani másoknak, mit tettek veled, és ők sírnak, nem te. Annyiszor kell elmondani, amíg te már (...) olyan jól tudod elmondani, hogy a közösség gyászolja és siratja meg, amit veled tettek. De ezt csak úgy lehet megtenni, ha az ember őszinte.
Ha nemigen van más, ami lekösse a figyelmünket, az elménk elkalandozik, és nagyon gyakran olyan területekre téved, amelyek valami miatt aggasztanak bennünket - ez a hétköznapi szorongás alapvető oka.
A direkt tanácsadás nem hat, mert az valaki másnak a megoldása, nem a tied. Nem küzdötted meg, nem kapcsolódik hozzá a felelősséged. Az utasítás sem hat, mert az ellenállást szül és az autonómiától foszt meg. Semmi sem segít úgy egy emberen, mint az értő meghallgatás. Az, hogy figyelnek rá. Pusztán ettől olyan ereje támadhat, hogy megteszi, amit tennie kell. Sokkal több jót teszünk tehát egy emberrel, ha beszélni hagyjuk, mint ha helyette gondolkodunk. Ha kérdezni tudunk, és jól, az előreviszi. Ha reflektálunk a gondolataira, akkor rálát magára kívülről is. De nem szólhatunk bele, nem ítélkezhetünk.
Ki tudja, kinek mi a nehéz, rettenetes emlékeket is föl lehet dolgozni, és ártalmatlannak tűnő sérelmeken is lehet egy életen át rágódni.
Ha valamiben én nem vagyok képes hinni, akkor az a pozitív gondolkodásnak nevezett csomag. Rendkívül egysíkúnak és redukáltnak találom. Épp egy veszteséget élsz meg, épp gyászolnod kéne, elhagytak, csalódtál, megbetegedtél, akármi, de mivel a környezet nem viseli el a frusztrációt, mert benne is szorongást ébreszt, ezért rád szól, hogy tessék már pozitívan gondolkodni. Az ember nem robot. Nincs neki ilyen gombja, és ha van, azt elfojtásnak nevezik. Ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy nem élem meg a fájdalmam, elrejtem, és mosolyt erőltetek magamra, hogy kellemesnek találjanak, sőt akár elhitetem magammal, hogy jól van az, ami nincsen jól. Ilyen értelemben a pozitív gondolkodás káros, mert nem az egyén érzéseinek ad teret, hanem a társadalmi elvárásnak.
Megcsalni valakit, majd szólni, hogy figyelj, beleszerettem valaki másba, elmegyek: nem számít bántalmazásnak. Ez emberi dolog, van ilyen, el kell fogadnunk, egy ember nem a tulajdonunk. Csalni valakit, egy életen át alázni, hazudozni, igényeit ignorálni, és nem elmenni, hanem kényszeríteni arra, hogy velünk maradjon, megfenyegetve, ha elmegy, a gyerekeit elvesszük: bántalmazás. Akkor is, ha egyetlen ujjal se verték meg az áldozatot. Nem számít. Elrabolták az életét és az identitását. Egy ember tulajdonná tétele, miközben azzal terheljük, hogy ő az, aki tönkretesz egy családot, ha elválik, miközben egy ilyen kontextus már régen nem számít családnak, a leggyakoribb megjelenési formája a családon belüli erőszaknak.
Minden fájdalom és minden kín, amit nem értünk meg, nem dolgozunk fel, nem gyászolunk el, az velünk marad örökre.