Tudomány
Az elmúlt fél év legnépszerűbb tudományos idézetei:
Nincs olyan törvény, amely előírná, ha mások el akarják rontani a napodat, neked is csatlakozni kell.
A trauma tulajdonképpen nem az, ami történt veled, hanem a trauma az, hogy soha senkivel nem lehetett erről beszélni. Az az élmény megfagyott.
Tudja, hogy lehet létrehozni egy zavart személyiséget? Állandó kritika, semmi kedvesség. Varázsütésre megy.
Az emberi agy már csak ilyen (...). Mintákat hoz létre ott, ahol semmi nincs. Okozatokat lát a káoszban. Történeteket ír, hogy kitöltse a hézagokat. E célból jött létre. Lételeme a hazugság. Ahogy az is, hogy elhiggye azt.
Bármidet, amid az életben van, elvehetik tőled, kivéve egyet: a választási szabadságodat, hogy hogyan reagálsz egy helyzetre. Ez határozza meg a megélt életünk minőségét; nem az, hogy gazdagok vagy szegények, híresek avagy ismeretlenek, egészségesek vagy betegek voltunk-e. Az határozza meg életminőségünket, hogy hogyan viszonyulunk ezekhez a dolgokhoz, milyen jelentéssel ruházzuk fel őket, milyen viselkedésmóddal reagálunk rájuk, milyen elmeállapotba kerülünk miattuk.
Ha megvágja az ujját, rárakja a tapaszt, ha beteg, hát gyógyszert vesz be, igaz? Nem is kérdés. Valójában az lenne meglepő, ha nem nyújtana önmagának elsősegélyt, amikor arra szükség van. De vajon miért nem tesszük meg ugyanezt lelki egészségünkért? Azt várjuk, hogy egyszerűen csak túl legyünk a pszichés sérüléseinken, miközben bárki, aki valaha rágódott már visszautasításon, szenvedett már kudarctól, tudja: a lelki sebek pontosan ugyanolyan bénítóak lehetnek, mint a testiek.
A tartalom vagy a forma vagyunk? Hús és vér vagyunk, vagy érzések és érzelmek? Mi a valóságosabb: az, amire a hegy dimenzióiból és magasságából emlékszünk, vagy az a torzított kép, amit az érzéseink adnak, amikor rágondolunk? Melyik élet valóságosabb: az, amelyiket a testünk éli, vagy az, amelyiket az elménk? Olykor úgy érzem, két életünk van, és azok egymást táplálják, de az egészen biztos, hogy csak egyet élhetünk, és az valahol a kettő között ingadozik.
A csábításnak való ellenállás jelentős erőfeszítést és energiát igényel. Gondoljunk izomként az akaraterőre! Amikor megpillantjuk a sült csirkét vagy a csokoládés turmixot, az első, ösztönös reakciónk a "Nyami, ez kell nekem!" Ám a vágyunk legyőzéséért folytatott küzdelemben felhasználunk némi energiát. A csábítás elkerülése érdekében hozott összes döntésünk valamilyen mértékű erőfeszítéssel jár (mintha egyszer felemelnénk egy súlyzót), és ha folyamatosan használjuk, kimerítjük vele az akaraterőnket mintha újra és újra felemelnénk azt a súlyzót). Mindez azt jelenti, hogy ha egész nap nemet mondunk a csábításokra, akkor csökken a velük szembeni ellenálló képességünk - és előbb-utóbb elérkezik a pillanat, amikor megadjuk magunkat, és teletömjük a pocakunkat túrós tekerccsel, Oreo keksszel, sült krumplival vagy bármivel, amire éppen a fogunk fáj.
Az agy nem bír mindent megemészteni. Először csak felöklendezi a magányosan töltött időt, a veszekedéseket, a kínos pillanatokat, a szégyent, a dühöt, amit nem sikerült másokra zúdítani. Ezek visszabugyognak a felszínre, és nem hagyják az elmét lélegezni. Miközben fuldoklik, újabbak jönnek. Egyre rosszabbak. Az agy végül önként választja az őrületet.