Másság elfogadása
(13 idézet)
Bizonytalan pillanatokban érlelődik a lelkünk, és tanuljuk meg értékelni a másik ember másságát.
Te olyan vagy, amilyen, és annak örülsz, ha éppen így fogadnak el. Nos, mások is ugyanennek örülnek. Pedig milyen különbözőek vagyunk, mégis ugyanarra vágyunk: hogy azok lehessünk, akik szeretnénk, szabadon, anélkül, hogy mások kritizálnának vagy elítélnének.
Sokkal nehezebb megérteni, mint lesöpörni valakit az asztalról, lehülyézni, vagy ha valaki kiáll, őszinte, akkor megítélni, mert nagyon sokan azt szeretnék látni és hallani, amit ők gondolnak a világról. Ha nem azt látják, azonnal lezárnak.
Ha egy középiskolai osztályban nem tanuljuk meg elfogadni egymást, akkor később sem fogjuk.
Az ego fölösleges falakat állít a csapatunkba tartozónak tekintett emberek és a világon élő többi ember közé. Az ego lerombolásával eltörölhetjük az értelmetlen választóvonalakat, az öklöket nyitott kezekké változtatva.
Emberi lényként mindannyiunkban van valami közös, mégpedig éppen az, hogy különbözőek vagyunk. Ez a sokféleség az, ami az idők során előrevitt minket utunkon, ugyanakkor annak veszélyét is magában rejti, hogy visszatartson bennünket. Pillantsunk körbe, és vegyük észre, mennyi különböző kultúra, tehetség, vélemény és tapasztalat jelenik meg a világunkban. Azután képzeljük el, milyen lenne az élet, ha minden ugyanolyan és egyszínű volna. Próbáljunk meg erőt meríteni a különbségeinkből ahelyett, hogy megítélnénk a másikat.
Mindannyian mások vagyunk,
Bár egyben-másban hasonlítunk,
Mindannyian mások vagyunk,
Még jó, hogy van néhány közös dalunk.
A másság elfogadásának és tiszteletének rögös útján az első lépés olykor a hányinger leküzdése.
Sokkal könnyebb boldogulni a világban, ha el tudod fogadni más normáit. Nem csak azt fogadod el természetesnek, ami a közvetlen környezeted, legyen az a szülő, család, vagy akár az országod.
Ha más vagy, néha észre sem veszed a milliókat, akik elfogadnak olyannak, amilyen vagy. Csak azt az egyvalakit látod meg, aki nem fogad el.
Kamaszkorunkban Marlo Thomas arról énekelt nekünk, hogy fogadjuk el egymást és a másságunkat. De közben felnőttünk, és most mást dallamot éneklünk. Már nem ünnepeljük egymás életre szóló döntéseit, hanem minősítjük. Az elfogadás tényleg csupán gyerekes dolog lenne? Vagy akkor gondolkodtunk helyesen? Mióta nem adjuk szabadon önmagunkat?
Csak a legszerencsésebbek kamatoztatják a másságukat a tudományok vagy a művészetek terén. Vajon hány színész, zenész, matematikus, informatikus vész el a világ számára az intolerancia süllyesztőjében? És hányan nem lesznek még csak megközelítően sem boldog, társadalomba illeszkedett hétköznapi emberek sem?
Ha valaki más, mint én, és ez zavar vagy megijeszt, akkor könnyen rámondhatom, hogy őrült, rossz vagy beteg. Ezzel a három kategóriával választjuk el magunkat azoktól, akik mások. Észre sem vesszük, hogy mi is mások vagyunk.