Idézetek az álmodozásról
(292)
Sok időt pazarolunk arra, hogy másféle életről álmodozunk, összehasonlítgatjuk magunkat másokkal és önmagunk más verzióival, holott a legtöbb életben akad jó is, rossz is.
Az álom a legjobb kalauz. Nem az éjszakai álom. Hanem amit ültében-jártában csinál magának az ember. Magának meg a világnak.
Mindnyájunknak vannak fantomemberei, fantomhelyszínei, fantomepizódjai. Gyakran kiszorítják a sápatag tényleges történéseket.
Valójában felesleges azzal tölteni az időmet, hogy a meglévő életem helyett egy olyanra vágyakozzam, amilyet szeretnék. Azonban amikor állandóan fájdalmaid vannak, és tudod, hogy másoknak egyszerűen... nincsenek, akkor hogy állod meg, hogy ne ábrándozzál?
Élnék az álomvilágban, ott, ahol
minden pillanat hibátlan, és mert
távol a valóság, nincs benne hazugság,
hinnék én minden csodában.
Ha lehetne, ott is maradnék örökre,
azt hiszem, semmit sem bánnék.
Itt hagyom bánatom, örömöm, vigaszom,
jól tudom, álmomban mindent túlélnék.
A legtöbb barátom arról álmodozik, hogy külföldre megy, de a többség, azt hiszem, csak a szomszéd házig jut el.
A fantázia (...) olyan, mint az álom. Ritkán emlékszel a részletekre, de arra mindig, hogy hogyan érezted magad közben.
Nem lehet álomképekkel megúszni. Örökké ezeket az életvázlatokat, a vágyott képeket kergetve, egy lehetséges életet pörgetve azt hinni, majd még lesz, nekem is lesz ilyen. Mert közben elmúlik ez is, nem is veszem észre, elmúlok. Mert ez már rég nem a vázlat, hanem a mű maga.
Célszerű lenne először mindenkinek önmagát rendbe tenni, mielőtt irreális elvárásai lennének az élettől.