Ateista idézetek
(301)
Ateista vagyok, és elvárom minden rangú-rendű hívőtől, hogy tisztelje ebbéli meggyőződésemet. Ugyanakkor - és éppen ezért - magától értetődőnek tartom a viszonosságot; a tolerancia nem azt jelenti, hogy a hívőnek tudomásul kell vennie az én tiszteletlenségemet.
Meggyőződéses, szenvedélyes ateistaként erősen nehezményezem vallások és egyházak tolakodó jelenlétét a világomban, s még inkább a mindenkori hatalom elvtelen udvarlását, tudniillik, hogy vélt érdekei okán minduntalan megkörnyékezi az avítt, középkori képződményeket, mit sem törődve a felvilágosodás elveivel.
Azáltal, hogy a vallás bizonyos erkölcsi, esztétikai értékeket kizárólagosnak kiált ki, Istentől eredeztetve azokat, megfosztja magát a sokféleség elfogadásától és annak élvezetétől. A metafizikus/teista, ha belép a világ nagy kertjébe, mely tele ezerszínű virággal (képzeljük el magunk előtt itt mondjuk Versailles színpompás képződményeit a tűzijátékszerűen csillogó szirmok végtelen sokaságával, ahol ott ragyog minden elképzelhető forma, szín és méret), rögtön választani akar, rátalálni az "igazira", szemben az antimetafizikussal, aki éppen a sokféleségében leli örömét. Az ateista ember attól, hogy az értékeket, a szépséget, a szerelmet és társaikat nem istentől származtatja, még nem tagadja ezek érték voltát. A metafizikus gondolkodás viszont elszegényíti az embert, elutasítja azt a gazdagságot és sokféleséget, amely a világ szépségét adja.
Következetes ateista vagyok. Az a véleményem, hogy Isten nem létezik, hogy Istent az emberek találták ki, és hogy a vallás az emberiség fejlődéséhez volt nélkülözhetetlen. Számomra az Isten az emberiség.
Régebben azt mondtam, hogy százszázalékos ateista vagyok, ma már csak azt mondom: kilencvenkilenc. Nem akarok olyan elvakult lenni, mint a bigott vallásosak.
Nem vagyok hívő ember. Úgy gondolom, teljesen egyedül vagyunk, s mindig, minden percünkben felelősök vagyunk a cselekedeteinkért. Döntéseink következményeitől sem Isten, sem Jézus nem menthet föl bennünket. Ám ez nem jelenti azt, hogy az egyes ember a világegyetem középpontja. Még Földünkről sem mondhatjuk el ugyanezt. Ki tudja, hány univerzum létezik a miénken kívül?
Nem vagyok hívő. A világban, a mindenségben hiszek, nem Istenben. Ugyanakkor a művész számára Isten az első és utolsó metafora.
Úgy vagyok a hittel, mint botfülű a muzsikával, aki se énekelni nem tud, se igazán élvezni nem képes az emberiség talán legszebb megnyilvánulását, a zenét. Hogy lehet-e akarni megszerezni a hit képességét, azt sem tudom, de ha lehet, akkor akarni sem tudom eléggé.
Nem hiszek az istenek létezésében. Az ember önnön sorsának ura, nem az istenek - őket az ember teremtette, hogy olyan válaszokkal szolgáljanak, amiket félünk megadni.
Az ima köszönet és kérés, hála és könyörgés. Nem úgy néz ki a világ, mintha az imák meghallgattatnának, mintha meghallgattattak volna. Nemigen imádkoznék, ha hinnék is.
A "hitek", melyekbe az evolúció során az emberi fajzat menekült, a mágikus, groteszkszerű torz kísérletek, aztán a vallások dogmatikus tételei, az emberszabású istenképzetek, ez mind inkább hitegetés volt, mint hit. Az ember csak az értelemben tud kielégülni, illúziókban csak elkábulni tud.
Sajnos nem vagyok hívő! (...) A vallás nagyon szép dolog, de kultúrafüggő emberi létesítmény.
Az egyház fölállít egy tant, és azt követeli, hogy az emberek higgyék azt, éljék aszerint életüket, tudomásul se vegyenek más gondolatot. Az egyház szemben áll az el nem kötelezettséggel. Ellensége a nyitott szemnek, a nyitott elmének. Birkák kellenek az egyháznak, nem pedig szellemi képességük teljével élni tudó emberi lények.