Idézetek a békéről
(224)
Az erőszak máig az emberiség elmebetegségének egyik megnyilvánulási formája. Hiszen kulturális lehetőségeink, melyek részben megvalósíthatók lennének, módot adhatnának rá, hogy konfliktusainkat erőszakmentesen, együttélésünket pedig konfliktusmentesen intézzük - értelmünk segítségével.
Szinte szégyellem magam, hogy ilyen békében élek, miközben mások küzdenek és szenvednek.
Csak úgy nyerhetjük el a méltó helyünket, ha nem keveredünk méltatlan tettekbe. A szabadságot szomjúhozva ne igyunk a gyűlölet keserű poharából! A mi küzdelmünket örökké a méltóság és a fegyelem magas szintjén kell folytatnunk. Nem szabad megengednünk, hogy a mi teremtő tiltakozásunk fizikai erőszakba torzuljon. Újra és újra föl kell emelkednünk abba a magasságba, ahol a fizikai erő találkozik a lelki erővel.
Amikor megtaláljuk magunkban a békét, az én békéjét, akkor körülöttünk is kialakul ez a békés állapot. Nagyon fontos, hogy mi magunk ott belül tudjuk, felismerjük, hogy a belső békénket nekünk kell megtalálnunk, ne várjuk kívülről a segítséget, ne higgyük, hogy egyszer csak majd magától lesz olyan, hogy világbéke, hanem fel kell ismernünk az erőnket, és hogy mi a mi szerepünk a világbéke elérésében.
Az európaiak ma a történelem legbékésebb időszakát élik. De az emberek csak ritkán gondolnak a békére, mivel azt egy közhelyes dolognak, nem valamiféle drága ajándéknak tartják, amit nehezen szereztek meg.
A béke sosem a bürokraták döntéseiből származik. Ha békét akarsz, engedd, hogy az emberek kereskedjenek egymással, miként évezredek óta teszik. A végén kénytelenek lesznek kitalálni valamilyen megoldást.
Mire van szüksége egy embernek? Nem sokra. Egy kevés édességre, egy jó történetre, ezekhez időre és helyre, egy vázára, benne kardvirágokkal, és két jó barátra. És két dombtetőre: az egyiken állnánk, a másikat néznénk. És két szemre, hogy az eget pásztázzuk és várjunk.