Idézetek a beszédről
(1435)
Nem azért kell kussban lenni, mert még nem értél el semmit, hanem azért, hogy ha egyszer majd megszólalsz, legyen súlya a szavadnak.
Az emberek olyanok, mint a képregényfigurák: szóbuborékokkal a fejükön élik le az életüket. Senki nem veszi a fáradságot, hogy felemelje a tekintetét, és elolvassa, mit üvöltenek bele a világba.
Mindenki, aki gondolkodott már, tudja, hogy milyen távoli kapcsolat lehetséges csupán szavaink és gondolataink között, a legványadtabb eszmének is szűk a legkövérebb szó, a legpontosabb mondat is valami más.
Ha a vita valamilyen jelentéktelen apróság körül folyik, vagy vitatársunk makacsul kitart valószínűtlen igazsága mellett - jobb másról beszélni.
A csend csak hallgatást szül, míg a beszéd még több beszédhez, több eszmecseréhez, több problémafelvetéshez, több tudatossághoz és több változáshoz vezet.
Még egy ok, amiért utálom a beszélgetéseket: egyik pillanatban még a törpök vannak terítéken, a következőben meg már apám sírja.
Tudod, van tehetségem a jó mondatok kitalálásához, olyan szavakhoz, amitől felugranak az emberek, mintha gombostűbe ültek volna, annyira újnak és izgalmasnak tűnnek, pedig valami hipnopedikus értelemben nyilvánvaló dologról szólnak. De úgy látszik, ez nem elég. Nem elég, hogy a mondatok jók legyenek; annak is jónak kellene lennie, amit teszünk a mondatokkal.
A hangok hamarább meghalnak, mint a színek és illatok, de sokkal tovább kísértenek.
A kimondott szavakat mindenki hallja, de csak kevesen értik a szívet, ami mögöttük van.
Nem mindig könnyű megtalálni a megfelelő szavakat, ám ettől még részt vehetünk a beszélgetésben. Például úgy, hogy elkísérjük az embereket egy darabon, leülünk melléjük, meghallgatjuk őket.
Azok a szavak, amiket akkor mond az ember a kollégájának, amikor szimulált katasztrófákban vesz részt, és azok, amiket akkor, amikor a világ véget ér a távollétében, nagyon különböznek egymástól.