Idézetek a beszédről
(1097)
Az élet egyik legnagyobb tragédiája az, ha végig kell néznünk, hogyan hullik szét a kapcsolatunk egy olyan probléma miatt, amit meg lehetett volna oldani egy intelligens, felnőttekhez méltó beszélgetéssel.
Hatalmat nyerünk vagy veszítünk minden lépésünkkel, minden hangrezdülésünkkel. Nem csak a szavak számítanak, hanem a hangsúly és a hanglejtés is.
Minél nagyobb az ékesszólás az érzelmek terén, annál kisebb rész jut az igazságnak.
Mindenki csak addig hisz a másiknak, amíg az állításai teljesen stimmelnek azzal, amit ő gondol. Ezen érdemes lenne változtatni, jó lenne meghallgatni, meghallani egymást.
Ha az ember még gyerek, mindig parányi izgalommal szól a felnőttekhez. Persze nem mindenki - a legtöbben mégis tízszer is megfontolják, mit és hogyan mondjanak. Mert ugye lehetőleg gyorsan kell beszélni (nehogy a felnőtt türelmetlenkedjék), röviden kell beszélni (nehogy a felnőtt türelmetlenkedjék), végül pedig érthetően kell beszélni (nehogy a felnőtt türelmetlenkedjék). Mindebből világos, hogy a gyerek rendszerint hadar, és félrenyeli a szavakat, továbbá hogy a felnőttnek más dolga nincs, mint hogy türelmetlenkedjék.
Nem szólni magáról - ez a műveltségnek egyik fő rendszabálya. Nem kellene szólnunk arról sem, mi minket leginkább érdekel; nincs biztosabb módja másokat untatni, mintha arról szólunk, mi minmagunkat leginkább mulat.
Az embernek sokféle nyelve van: az egyiken a gyerekeivel beszél, egy másikon a szerelmesek társalognak... és van egy olyan is, amelyen magunkkal beszélgetünk, belső dialógust folytatunk. Az utcán, munka közben, utazás alatt mindig más-más nyelvek szólnak, nem csak a szavak változnak ilyenkor, hanem valami más is. Az ember még reggel és este sem beszél egyformán.