Idézetek a birtoklásról
(665)
Az "elég"-nek alapvető emberi jognak kellene lennie, egy olyan küszöbnek, amely alá senki nem csúszhat be, továbbá olyan plafonnak, amelyik fölé senki nem emelkedhet. Az elég van olyan jó, mint a túl sok, sőt még jobb is.
Az erkölcsiség ideológiai kérdés, az egyén képzelt viszonya egy valós léthelyzethez, és sokan könnyen elhitetik magukkal, hogy mindenki azt kapja, amit érdemel stb. Vagyis az erkölcsiség ingatag alap.
Az ember végül rájön, hogy sok szükséges dolog unalmas, ugyanakkor elég sok minden egyszerre unalmas és érdekes.
Akit a nagyravágyás fúriája csalogat, azt az értelem már nem fékezheti meg, s az arra rohan, amerre féktelen ösztöne hívja: már nem maga választja meg helyét a társadalomban, hanem véletlen és látszat hatnak meghatározóan rá.
Bizonyos dolgokat érdemes megőrizni, bármilyen ócskák, elnyűttek, töröttek is. Az ilyen holmik nem puszta tárgyak - bensőséges viszony fűz hozzájuk, szerves részei az életednek.
Megveheted az összes márkás holmit, ami megtetszik, mégsem leszel soha elégedett. Ha megjelenik a piacon a legújabb darab, emészt majd a vágy, hogy megszerezd - akadnak olyanok, akik még bűnöket is képesek elkövetni ilyesmiért. Nyomorúságos létezés az ilyen.
Minden vagyonom testi gyermekeimé: el nem idegeníthető örökségük. Amit nekik hagyok - többé nem az enyém. Amit ők tapasztalnak - már nem én tanulom. Amit ők szeretnek - én esetleg messze lökném magamtól. Én talán bölcsebb vagyok - meglehet. De ők gazdagabbak.
A modern élet egyre fokozódó bonyolultsága, és a huszadik század mozgató ereje az egyént egyre inkább gigászi intézmények béklyójába szorítja, amelyek politikai, tudományos és gazdasági téren fenyegetik. A lélekkondicionálás, a szankciók és az engedélyek áldozatai leszünk valamennyien. Kulturális érzékenységünk hiányának tulajdonítható, hogy belekényszeríthettek ebbe a kelepcébe. Vakon rohantunk a sekélyes kényelem és a túlnépesedés felé, és közben elvesztettük esztétikai érzékünket. A profit, a hatalom és a monopóliumok kényszerítik ránk élettempónkat. Tűrtük, hogy ezek az erők teljesen elborítsanak, mit sem törődve a végzetes következményekkel.
A tárgyak tömegével (...) nő azoknak az idegen lényegeknek a birodalma, amelyeknek igájában van az ember.
A legtöbb ember, kapzsi reménye megejtvén,
így szól: "Ez sem elég! Ki-ki annyi, amennyije van." Mit
van tennünk vele? Hagyd, éljen nyomorultul, amíg csak
úgy tetszik neki.
Ki csak annyicskát vár, mint szükséges, iszaptól
nem zavaros vize, hogyha merít, s a habokba se fullad.
Hosszú órákat, egész életünket szánjuk arra, hogy ingóságokat szerezzünk magunknak, majd ezek segítségével, a kulturális korszellemnek engedelmeskedve, megosszuk a világgal a magunknak elképzelt életünket. Mindez ráerősít arra a törekvésünkre, hogy csodáljanak minket, és a külsőségeinket még lenyűgözőbbnek láttassuk. Valójában e késztetés válik a legfontosabbá számunkra. Már nem számít, ha rosszul bánunk másokkal, mindaddig, amíg jól nézünk ki. Az empátia mintha eltűnt volna a süllyesztőben, ahogy a VHS-videó.
Gyakran hisszük, hogy megérdemeljük a luxuscikkeket, és mivel ezek képei elárasztanak bennünket a médián keresztül, az az illúziónk alakul ki, hogy mindezek szükségesek, és mindenkinek van (rajtunk kívül). Ez a hiedelem aztán valósággá válik. Amíg rendelkezünk a megfelelő játékokkal, minden rendben van.