Idézetek a birtoklásról
(507)
Akinek rosszul megy a sora, az élni akarása a legkülönfélébb tárgyak birtoklásában nyilvánul meg.
A hazaváltás lecsupaszítja az életet: a szülőváros nosztalgiává, a barátok többsége emlékké válik; a családot szétszakítja és összetolja, van, amit élesít, rengeteg mindent elmos és elmosódottá tesz, elválasztja a fontost a fontatlantól; ami a bőröndbe, kamionba belefér, az jön, minden más marad, örökké. (...) Ami marad, az könnyűvé tesz, a súlyok leszakadnak, a tárgyak új életet kezdenek barátoknál, ismerősöknél. Emberektől is megválunk, aki marad, marad; ez is súly volt - haver, kapcsolat, indulat, fecsegés, pletyka, utálat: ezer kiló felesleg.
A férfiak csak azokat a javaikat engedik át egymásnak, amelyekre kissé ráuntak már, amelyeket többé nem szeretnek igaz hévvel. És ha azt kérik tőlük, váljanak meg valamitől, ami becses nekik, megtagadják, és ádáz düh fogja el őket.
Őszintén meg kell vizsgálnod, mire van valójában szükséged, melyek az igazi vágyaid. Vagy hagyod, hogy a társadalmi elvárások hajszoljanak, és azoknak akarsz megfelelni.
Ha sok tárgya van az embernek, akkor túlságosan kötődik az anyagi világhoz, és megfeledkezik a szellemi értékekről.
Az alaptáborban arról álmodozunk, hogy de jó lesz hazamenni és lenyírni a füvet vagy befőzni a baracklekvárt. Amiről itthon fel se merül bennünk, hogy érték lehet, az onnan nézve értékessé válik. Amikor az ember az olyan apró dolgokat megtanulja értékelni, hogy például meleg vízben mosogat, kicsit másként néz már az életre. Mellesleg amikor kimegyünk Afrikába, Ázsiába, látjuk, hogy tömegek élnek hozzánk képest elképesztő szegénységben. Nem csak meleg vizük nincsen, nincs vizük. Miért nyávogunk mi itt? Mi a bajunk? Hogy nem tudjuk megvenni a drágább kenyeret a boltban? Nagyon el vannak csúszva az értékek, és néha jó, ha az ember egészen lecsupaszítva látja az életet. A civilizációs máz alatt kevésbé szembetűnő mindez, de fenn a hegyen látod, mire vagy képes, mi az érték, mennyire törékeny az élet. És azt is látod, hogy egy csomó minden nem reális abból, ahogy élünk, mégis ezt a mesterséges világot éljük meg reálisnak. Ha mindezt lehántjuk, akkor derül ki, mi is a lényeg.
A tulajdon a gyenge kizsákmányolása az erős által; a közösségiség az erős kizsákmányolása a gyenge által.
A reklámok (...) a legcsekélyebb mértékben sem segítenek hozzá ahhoz, hogy életünk harmonikusabb, kiegyensúlyozottabb legyen. Legfőbb céljuk az, hogy fogyasztásra, vásárlásra ösztönözzenek, és benne tartsanak abban a bizonyos "mókuskerékben", amely az újabb javak megszerzését lehetővé teszi.
A boldogsághoz való tehetség a legtöbb emberben megvan, de elpuskázzák a dolgukat azzal, hogy nagy feladatokat akarnak megoldani, nagy zsákokat akarnak megemelni. Zsákokat, amikben legtöbbször haszontalan kövek vannak.
Minél több mindenre vágyunk és minél többet dolgozunk, hogy megszerezhessük őket, annál kevésbé élvezzük az életünket - és annál kevésbé vagyunk szabadok.
Harcolhatunk foggal-körömmel olyan javakért, amiket később egyetlen pillanat alatt bármikor elvehetnek majd tőlünk. Ugyanez áll mindenre, amit - bár épp ugyanilyen bizonytalanok - szeretünk a "magunkénak" gondolni: társadalmi státuszunk, egészségünk, fizikai erőnlétünk vagy épp emberi kapcsolataink. Hogyan is birtokolhatnánk őket, amikor rajtunk kívül álló erők - a sors, a balszerencse vagy épp a halál - figyelmeztetés nélkül elragadhatja őket tőlünk? Mi marad tehát, amit valóban a sajátunknak mondhatunk? Csakis saját életünk - és az sem túl sokáig.
Amit a legfontosabbnak tartok, hogy úgy teljesüljön minden tervük, hogy ne kelljen nagyon megszenvedni és megdolgozni miatta, mert akkor az ember hullafáradt és kedvetlen, mire megkapja.
Mennyit nyom az életük? Képzeljék el, hogy hátizsákot cipelnek! Érezzék a pántokat a vállukon! Érzik? Most pakolják bele mindazt, amiből az életük áll! Kezdjék az apróságokkal, csecsebecsékkel, szuvenírekkel a polcokról, a fiókokból. Érezzék a növekvő súlyt! Jöhetnek a nagyobb dolgok: ruhák, asztali berendezések, lámpák, ágyneműk, a tévéjük. A zsák nehezedik. Most jöjjenek a nagyobb dolgok: a kanapéjuk, az ágyuk, a konyhaasztaluk. Tömjék bele mind, a kocsijuk is mehet! Az otthonuk, akár kis garzonlakás, akár kétszintes ház, szép sorjában tömjék bele mind a hátizsákjukba! Most induljanak el! Elég nehéz, igaz? Pontosan ezt csináljuk napi szinten: megpakoljuk magunkat, míg mozdulni sem tudunk, pedig jól tudjuk, a mozgás az élet. Így én most felgyújtom ezt a hátizsákot. Mit vesznek ki? Fotókat? Fotó annak kell, aki nem tud emlékezni. (...) Égjenek a fotók! Sőt, égjen minden, és képzeljék el, hogy holnapra már nincsen semmijük! Vérpezsdítő érzés, nem igaz?