Búcsúzással kapcsolatos idézetek
(351)
Vannak olyan emberek az életünkben, akikkel egyszerűen muszáj megismerkednünk, és ha másért nem is, azért, hogy az elválásból tanuljunk.
Fülelve
lesem, ahogy az ablakon
pattog a zápor, csepp a cseppre.
S te rám mosolyogsz biztatón.
Imádlak. Ó, hogy sír e csendes
csobogás: akár egy agyő!
Mindjárt elmégy, és mintha, kedves,
szemedben esnék az eső.
Valahányszor esik a hó, gondolj rám! (...) És jusson eszedbe, hogy ott vagyok minden egyes hópehelyben.
Végül majd
ott leszek egy halk szóban,
egy dalban, mit a szél sodor,
ott leszek egy véletlen pillanatban,
hol még őszinte az a mosoly.
Elbúcsúzni olyan, mint meghalni egy picit, de ha valami őszinte volt, sosem múlik el igazán.
A dolgokat nem szabad kimondatlanul hagyni, ha az ember elmegy, mert nem tudhatja, lesz-e még valaha alkalma elmondani őket.
Ki tudja, mikor látlak (...), de a gondolatom mindig veled lesz, s akárhová vet a sors, őrködök feletted, még ha a sírba jutok, onnan is.
Azt akarom,
hogy lassíts.
Azt akarom csak,
hogy lassuljon le minden;
Építsünk erdőt
a pillanatból,
és éljünk ott
örökké,
mielőtt elmész.
Akadnak drága dolgok, melyek csak egy röpke pillanatig léteznek az életünkben. El kell engednünk őket, hogy egy másik égboltot is beragyoghassanak.
Aludj, édes gyermek, szárnyalj a széllel.
Várok rád, míg eljő a reggel.
Aludj, édes gyermek...
Nehéz felhők tengerén
ússz távoli földekig,
s a hangom vezessen majd hazáig.
Aludj, édes gyermek,
semmitől se félj.
Ha rád köszön a hosszú álom,
örökké emlékünkben élsz.
A búcsú rövid és végleges, éles fogú szó: át tudja harapni azt a zsinórt, amely a múltat összeköti a jövővel.
Vajon hány búcsút bír elviselni az ember? (...) Talán többet, mint gondolná. Talán egyetlenegyet sem. Mindig csak a búcsú, akárhol maradunk, akárhová megyünk, ezt azért elmondhatta volna valaki.