Bűnnel kapcsolatos idézetek
(910)
A képzett tolvajok általában nem néznek ki tolvajnak. Azok, akik úgy néznek ki, jobbára már börtönben ülnek.
A vallás igen kevés embert tart vissza a rossz cselekedetektől. Mennyi bűnt követnek el még azok az emberek is, akiknek az lenne a feladatuk, hogy mutassák nekünk az üdvösséghez vezető utat!
Vagyunk páran, akikben állandóan van egy érzés, hogy valami rosszat csináltunk. Hogy mi magunk vagyunk rosszak, vagy mi. Attól félünk, hogy megbüntetnek azért, akik mélyen belül vagyunk, azért, amit meg akarunk nevezni, de nem tudunk. Hát elrejtőzünk. Alkoholt iszunk, mert segít azt éreznünk, hogy magunkat adhatjuk, és hogy ne féljünk. De büntetjük magunkat vele. Amit legkevésbé akarunk, valamiért mindig az talál meg bennünket.
A sitt rosszabb, mint a halál (...). A halál egyszerű, felszabadítja a lelket. A börtön viszont felzabálja az ember lelkét, míg végül semmi emberi nem marad belőle. Amíg végül kísértetté nem válik.
A bűn az bűn, és egyetlen bűncselekmény sem igazolható és egyetlen bűnöző sem menthető fel azért, mert első látásra tökös és férfias hagyatékot hagyott hátra maga után.
A jóindulat legyőzhetetlen, ha őszinte, ha nincs benne gúny vagy póz. Mert mit árthat neked még a legerőszakosabb ember is, ha mindvégig jóindulatú vagy vele, és - ha úgy hozza az alkalom - szelíden figyelmezteted, és ha éppen akkor, amikor valami gonoszat forral ellened, nyugodtan így inted jobb belátásra: "Nem, gyermekem, másra születtünk. Nem nekem, hanem magadnak ártasz, gyermek."
Vétkek nélkül mérhetetlenül kietlen és szegény lenne az életünk, kevesebbet tudnánk magunkról, egymásról, és arról a helyről, ahol ezek a dolgok történnek. Az örökös józanság, a tisztaság, a tökély hallatlanul üres, steril, egyszersmind az unalomtól szomorú, vigasztalan állapot.
A félelmetes bűn elkövetése utáni nap reggelén az ember feneketlen sötétséggel ébred. Agya egy szegeltében megszólal a riasztó, villog a vörös jelzőlámpa. Próbálsz úgy tenni, mintha nem vennéd észre. Mert lehet, hogy csak egy álom vagy rémálom, bármily kicsiny is a valószínűsége. Úgy kapaszkodsz ebbe a lehetőségbe, mint a zuhanó ember az első, keze ügyébe akadó kötélbe. Eltelik egy perc, talán egy óra. Nem érzékeled az időt, és nem tudsz visszazökkenni a valóságba. Egészen addig, amíg a valóság teljes súlyával rád nem nehezedik. A kötél nem bír el, lezuhansz.