Egészséggel kapcsolatos idézetek
(697)
Vannak olyan emberek, akik jobban szeretik a betegséget, mert az talán ismerősebb nekik, és nem akarják feladni, még akkor sem, amikor már tudják, hogy meggyógyulhatnának belőle.
Amennyiben valóban sosem halunk meg igazán, akkor a koleszterin nem ölhet meg engem, legfeljebb egy kicsit hamarabb mozdít el erről a világról.
A gyermek- és fiatalkori betegségek hetei, hónapjai varázslatos időszakok az ember életében. A külvilág zajai, az udvaréi, a kertéi vagy az utcáéi csak tompa zajként hatoltak be a betegszobába. Odabent azoknak a történeteknek és szereplőknek a világa burjánzik, amikről, illetve akikről a beteg olvasott. A láz, amely lerontja az érzékelést, és megélénkíti a képzeletet, újszerű, egyszerre ismerős és idegen helyiséggé változtatja a betegszobát; torz ábrázatú szörnyek rajzolódnak ki a függöny és a tapéta mintáiból, hegyekké, épületekké vagy hajókká tornyozódnak a székek, az asztalok, a polcok és a szekrény, egyszerre elérhető közelségben és nagy messzeségben. A hosszú éjszakai órákon a toronyóra ütései, a néha-néha elhaladó autók zúgása és fényszóróiknak a falakon megjelenő visszfénye jut el a beteghez. Vannak alvás nélküli, de nem álmatlan órák, nem a hiány, hanem a teljesség órái. Vágyak, emlékek, szorongások, örömök rendeződnek labirintussá, amelyben elvész és eligazodik és megint elvész a beteg. Vannak órák, amelyekben minden lehetséges, a jó éppúgy, mint a rossz. Mindez alábbhagy, ha a beteg jobban érzi magát. De ha a betegség elég sokáig tart, akkor a betegszoba átitatódik, és a lábadozó, akinek már láza sincs, eltéved a labirintusban.
Az egész emberiséget boldogabbá tudnánk tenni, ha mindenkinek azt mondanánk, hogy a tesztjeik szerint lehet, hogy rákosak, aztán egy hét múlva közölnénk velük, hogy téves diagnózis volt.
Az egészséges és nem egészséges táplálkozás közötti határvonal nem az állati/növényi élelmiszerek között húzódik meg. Ha ilyen polaritásban kezeljük az étrendet, akkor egyszerűen egy szakmaiatlan, hamis dilemmát generálunk, ami nem összeegyeztethető a táplálkozástudománnyal.
Hát nem értelmesebb dolog most élni örömteli életet, kiteljesítve minden napot, szeretni és szeretve lenni, ahelyett, hogy az ismeretlen jövőben előálló egészségi állapotunk miatt aggodalmaskodnánk? Mi van, ha nincs is jövő? Mi van, ha a halál a szabadulás útja, amely a túlvilági boldogságba vezet?
Sokszor egy megnyugtató szó vagy egy kiadós beszélgetés is segít a pácienseken. A fájdalmak a kedvességtől és az odafigyeléstől is enyhülnek, néha meg is szűnnek.
Nem attól kapunk gyomorfekélyt, amit megeszünk. A gyomorfekély oka az, amin rágódunk.
Szeresd egészségedet, mert ez a jelen.
Védd a kisgyermeket, mert ez a jövő.
Őrizd szüleid egészségét! - mert
a múlton épül fel a jelen és a jövő.
Sajnos, a testünk nem úgy működik, hogy ha valakinek már "nagyon kell fogynia", akkor gyorsabban fog fogyni, nem lesz természetes súlyingadozása, megtorpanása, botlása vagy visszaesése. A test nem viseli el a sürgetést, és a személyiség sem tud parancsra és határidőre változni.
Mire jut a gyógyszerész, ha már csak gyári készítmények lesznek? Közönséges kereskedő lesz belőle, egyszerű kiszolgáló a saját gyógyszertárában.
Találkoztam rákos és leukémiás gyermekekkel, olyanokkal, akiknek minden levegővételért meg kellett küzdeniük, akik diabéteszesek voltak, vagy dialízissel kezelik beteg veséjüket, míg nem találnak egy donort, akinek veséjét átültethetik, amíg nem késő. Ezek a gyerekek kivétel nélkül olyan méltósággal és gráciával szembesültek helyzetükkel, ahogyan hasonló esetben egyetlen felnőtt sem tenné. Sokszor láttam, hogy nem is annyira önmagukkal, inkább szüleikkel és testvéreikkel törődnek. Ezek a gyerekek mindent tudtak a nemről, és nagyon is megértették, milyen tisztességtelenek a korlátaik.
A tudománynak a világ megismerésében, a tudományos orvoslásnak pedig a gyógyításban nincs alternatívája.
Az orvosok és a gyógyszerészek hajlamosak a (...) betegeket hibáztatni az engedetlenségükért, a tétlenségükért és a tévedésükért. Azt mondják, elvezetheted a lovat a vízhez, de ha nem akar inni...
A pszichológusok sötéten látják az ilyen ítélkezést. Mi azt feltételezzük, hogy ha a beteg nem követi az orvos tanácsát, az az orvos hibája, nem a betegé. Úgy hisszük, hogy az orvos felelőssége olyan tanácsot adni, amit követni fognak, olyan beavatkozást ajánlani, amit tiszteletben tartanak, együtt dolgozni a pácienssel, amíg el nem érik a kívánt hatást, és ellenőrizni az eredményt, hogy minden rendben zajlott-e.