Idézetek az ellenségekről
(185)
Természetes emberi dolog, hogy nem szerethetünk mindenkit egyformán. Vagyis nem érezhetjük mindenki iránt azt, amit a szeretett személyek iránt érzünk. De ez nem jelentheti azt - még ha ellenségünk, rosszakarónk is az illető -, hogy szerencsétlenséget, szenvedést, rosszat kívánunk neki, netán a halálát kívánnánk. Ez nagyon embertelen, erkölcstelen kívánság lenne.
Olyan mindegy, hogy ki az ellenség, ha a támadását nem tudjuk visszaverni.
Sok ellenséggel fogtok találkozni, nyílt ellenséggel és álruhással, ám meglehet, épp ott találtok jó barátra, ahol legkevésbé számíttok rá.
A szupersztárok megbénítják azokat, akik ellenük versenyeznek, viszont szárnyakat adnak azoknak, akik együttműködnek velük.
Sokakkal megeshet - egyes emberekkel vagy egész népekkel is - hogy többé-kevésbé tudatosan minden idegent az ellenségüknek tekintenek. Ez a meggyőződés többnyire a lelkük mélyén rejtezik, mint valami lappangó fertőzés, csak véletlenül, ötletszerűen tör felszínre, nem pedig egy gondolatrendszer kiindulópontjaként. Amikor viszont felüti a fejét, amikor a megfogalmazhatatlan dogma egy szillogizmus premisszájává lesz, akkor a konklúzió a láger. Ez egy szigorú következetességgel végiggondolt világnézet eredménye: amíg a világnézet fönnmarad, számolnunk kell fenyegető következményeivel is.
Kiderül olykor, hogy a rejtőző ellenség nem olyan veszedelmes, mint amilyennek hiszi magát.
A jó barát, aki elfordul tőled, sokszor veszélyesebb az ősi ellenségnél.
Ha az embernek egy atomfegyverekkel rendelkező, ellenséges állam a szomszédja, akkor hajlamos gyakran gondolni rá.
Az ember nem szabadulhat meg ellenségeitől pusztán az által, hogy tagadja létezésüket.