Idézetek az ellenségekről
(192)
Én nem akarok versenyezni. A jobb jegyért sem. És nem akarok a legjobb lenni. A legrosszabb akarok lenni. A leglassabb. Mert akkor senki sem fenyeget a hátam mögül.
Néha nincs más út, mint hogy ugyanolyan fegyverekkel kell harcolni az ellenféllel, mint amilyen fegyvernemet az választ.
A katonai győzelmekhez jóval kevesebb időre van szükség, mint a gondolkodásmód megváltozásához.
Az ellenségeid tesznek azzá, ami vagy. A rosszakaróid sokkal többet alakítanak az életeden, mint a barátaid valaha tudnának.
Természetes emberi dolog, hogy nem szerethetünk mindenkit egyformán. Vagyis nem érezhetjük mindenki iránt azt, amit a szeretett személyek iránt érzünk. De ez nem jelentheti azt - még ha ellenségünk, rosszakarónk is az illető -, hogy szerencsétlenséget, szenvedést, rosszat kívánunk neki, netán a halálát kívánnánk. Ez nagyon embertelen, erkölcstelen kívánság lenne.
Olyan mindegy, hogy ki az ellenség, ha a támadását nem tudjuk visszaverni.
Sok ellenséggel fogtok találkozni, nyílt ellenséggel és álruhással, ám meglehet, épp ott találtok jó barátra, ahol legkevésbé számíttok rá.
A szupersztárok megbénítják azokat, akik ellenük versenyeznek, viszont szárnyakat adnak azoknak, akik együttműködnek velük.
Sokakkal megeshet - egyes emberekkel vagy egész népekkel is - hogy többé-kevésbé tudatosan minden idegent az ellenségüknek tekintenek. Ez a meggyőződés többnyire a lelkük mélyén rejtezik, mint valami lappangó fertőzés, csak véletlenül, ötletszerűen tör felszínre, nem pedig egy gondolatrendszer kiindulópontjaként. Amikor viszont felüti a fejét, amikor a megfogalmazhatatlan dogma egy szillogizmus premisszájává lesz, akkor a konklúzió a láger. Ez egy szigorú következetességgel végiggondolt világnézet eredménye: amíg a világnézet fönnmarad, számolnunk kell fenyegető következményeivel is.