Idézetek az emberismeretről és a kapcsolatokról
(147)
Néha azok az emberek, akik szeretnek minket, tesznek számunkra érthetetlen dolgokat, épp azért, mert annyira szeretnek. Még akkor is, ha tudják, hogy amit tesznek, az fájdalmat okoz nekünk, megteszik, hogy megvédjenek minket a még nagyobb fájdalmaktól.
A mai ember azért tud nehezen találkozni a másikkal, mert hiányzik a középpontja. Minden nap más szeszély, vágy, ambíció, indulat és hangulat uralja. Hol taszít, hol vonz. Ma megbánt, holnap megbánja, s holnapután újra megbánt. Nehéz olyannal táncolni, aki nem tud, és eldől, ha a másik nem tartja.
Mindig megvolt az esély, hogy a dolgok rosszra forduljanak. Ha valamit megtanultam a vele töltött idő alatt, hát ez volt az.
Mindannyiunknak van vakfoltja. Mindnyájunkkal megesik, hogy meggondolatlanul cselekszünk, anélkül, hogy tekintettel lennénk mások érzéseire. Ám még ha alaposan meg is fontoljuk minden tettünket, akkor sem láthatjuk előre mások reakcióját.
Úgy tűnik, mi emberek, páratlanul leleményesek vagyunk abban, hányféle módon okozhatunk fájdalmat egymásnak, és mindig találunk rá okot, hogy meg is tegyük. Ugyanakkor az is igaz, hogy az ember gyógyulási és gyógyító tehetsége szintén határtalan. Mindnyájunk veleszületett képessége, hogy örömöt találunk ott is, ahol csak szenvedés, és reményt, ahol csak reménytelenség van.
Vannak dolgok, melyek azonnal világosak; hogyan kezdődik egy viszony és hogyan ér majd véget. Az igazán tapasztaltak azt is meg tudják mondani, mikor. Bennünk van mindez, a meglepetés csak ürügy.
- Te férfi vagy (...), a férfiaknak vágyaik vannak.
- Miért, a nőknek nincsenek?
- De, természetesen vannak, de minket nem a vágyaink irányítanak.
Amikor komolyan felborul belső egyensúlyunk, az a külső kapcsolatainkra is bomlasztó hatással van. Ezért van az, hogy egy szkepticizmusát másokra erőszakoló ember könnyen rossz irányba befolyásolhatja az "érzékenyebbeket".
Mindenkiben vannak előítéletek - aki azt állítja, hogy nincsenek, az titkolja -, és ez normális dolog. Jobb, ha látjuk, hogy az emberben természeténél fogva van egy távolságtartás, óvatosság, ambivalencia, néha félelem is az idegenekkel szemben. Jobb, ha tudjuk, hogy ez bennünk van, ez a természetes örökségünk. Jobb, ha tudjuk, hogy mire készüljünk, hogy hogyan tudjuk ezt megszüntetni tanulási folyamatokkal, szocializációs technikákkal. Ez a megoldás, nem struccpolitikával állítani azt, hogy az ember nem ilyen.
Nem létezik általában vett önzetlenség az emberek iránt. Más-más motivációk és lélektani folyamatok irányítják a családtagok, a barátok, az ismerősök és az idegenek iránti altruizmust.
Fűzhetjük bármilyen szorosra együvé tartozásunkat vagy hangsúlyozhatjuk bármennyire különbözőségünket, egyformán nehéz embernek lenni.
Mindenki igyekszik a leghódítóbb hímmé és a legkívánatosabb nősténnyé válni. Ám az állati létbe nyúló gyökereket erkölcsi okok miatt esztétikumnak leplezzük. Szépségről beszélünk és párosodást értünk rajta.
Ha valaki előtt fel kell tárnom a legbensőmet, mindig az iszonyathoz hasonló érzés fog el; nem azért, mert a bensőm fél a csupaszságtól, hanem mert az illetőnek nem tudok mindent megmutatni, nem tudom, és ezért tartanom kell attól, hogy a foszlányokból rosszul ért meg.
Az ember lassan elsorvad. Kezdetben törődik az emberekkel, és átadja magát nekik. Aztán az egyformaság, az állandó ostrom, nap mint nap, évről évre, érzelmi eltompulást okoz, és az ember érzéketlené válik. Eltékozolta minden együttérzését, semmi nem maradt belőle sem önmagának, sem a családjának. De az ember ezt eltitkolja. Mivel tudja, hogy együttérzést várnak tőle, együttérzést színlel. De kezdi megvetni magát a képmutatásért. Aztán megideologizálja a dolgot és azt mondja, azért csinálja, mert az embereknek szükségük van rá. De ez is hazugság. Az emberek megérzik a hidegségét. Megérzik a visszahúzódását. (...) És a bűntudattól, amiért él, elfonnyad a lélek.