Idézetek a társadalomról és az emberismeretről
(79)
Az etikák története szomorú mese gyönyörű ideálokról, amelyeknek senki sem bírt megfelelni. A legtöbb keresztény nem utánozta Krisztust, a buddhisták nem tudták követni Buddhát, és Konfuciusz komolyan kiakadt volna a legtöbb konfuciánustól. A legtöbb mai ember ellenben képes sikeresen megfelelni a kapitalista-konzumerista értékrendnek. Ez az etika olyan feltételekhez köti a Paradicsomba jutást, hogy a gazdagok maradjanak kapzsik, és minél nagyobb tőkét akkumuláljanak, a tömegek pedig engedjenek szabad utat vágyaiknak és szenvedélyeiknek - és vásároljanak egyre többet. Ez az első vallás a történelemben, amelynek a követői ténylegesen meg is teszik, amit kér tőlük. De honnan tudjuk, hogy cserébe tényleg megkapjuk a Paradicsomot? Hát láttuk a tévében...
Az agyunk úgy épül fel, hogy ugyanúgy viselkedjünk, mint a többiek, ennek minden veszélyével és kockázatával együtt. Extrém helyzetekben ez szuperorganizmusok kialakulásához vezet.
Leszállíthatunk egy flanelöltönyös fickót a Piccadilly metróvonal egyik szerelvényéről, és bezsuppolhatjuk a Brooklynba tartó metró egyik kocsijába. Valamennyire biztos megváltozik tőle - a hangulata feltétlenül -, de így is marhapástétomra éhesen jön fel az alagútból.
Természetünknél fogva társas lények vagyunk, igyekszünk csoportokhoz tartozni (...). Ugyanakkor a csoportos létnek vannak árnyoldalai is, olyan nyomás, kényszer, amelyet a csoport fejt ki az egyénre. Fontos ezekkel is tisztában lennünk, hogy jól tudjunk védekezni ellene.
Van egy olyan illúziónk, hogy a döntéseink bentről jönnek, és mi magunk vagyunk felelősek a cselekedeteinkért, pedig ezeket a kultúránk, a családunk, a nemünk, a barátaink és még sok más faktor befolyásolja. A ruhákat, amiket hordunk, a videókat, amiket Youtube-on nézünk, mind a barátaink hatására választjuk. Nem is kellene személyiségtesztet kitöltetnem, már az ismerősi köre alapján meg tudnám állapítani, ki milyen ember.
Az Emberiség elment a Holdra, felhasította az atomot, évtizedekkel meghosszabbította az emberi életet, szimfóniákat, remekművű könyveket írt, képeket és szobrokat alkotott, és közben olyan dedóba illő hülye gyerek maradt, mint volt öt- vagy tízmillió év előtt.
Milyen balga teremtmény az ember! A saját büszkeségünk visz a sírba! A saját makacsságunk taszít a pokolba! Nem is csoda, hogy Isten magunkra hagyott bennünket.
A társadalom uralkodó felfogásai alakulhatnak, fejlődhetnek, fajulhatnak; de az emberek vérkeringése nem s ki milyen, maradnak olyannak.
Minél kevesebb jól képzett, tehetséges ember van egy országban, annál kevésbé becsülik meg őket.
Ha nagyon sok ember viselkedését kell leírni, akkor bizonyos dolgok egyszerűbbé válnak, mint ha egy emberét kellene leírni. A tömeg igazából egyszerűbben viselkedik, mint egy ember, így előbb-utóbb a fizika módszereit lehet rá is alkalmazni.
Az emberekben igen erős a készség, hogy a gép alkatrészei legyenek. Ehhez egészen hasonló ugyanis az igazi közösségben is szükséges. Amikor például jönnek a vándorló rénszarvasok, akkor mindenkinek menni kell a vadászokat segíteni. Ez a fajta irányításnak való engedelmesség hozta létre a sikert, amit az ember elért az evolúció során. De amikor nagy tömegű lesz a társadalom, elkezd apró kisebb érdekközösségekre bomlani, és jönnek a konfliktusok és a háborúk.
Az emberi társadalmaknak az a hajlama, hogy egymással versengő csoportokra hasadjanak, túlságosan is fogékonnyá tette tudatunkat előítéletek átvételére, népirtó háborúk viselésére. És bár fejünkben van annak képessége, hogy működő társadalmat hozzunk létre, ezt a képességet nyilvánvalóan nem használjuk helyesen.
Az emberek a politikára panaszkodtak, az adóprésre, öreg feleségük rigolyáit panaszolták, vagy a hivatalfőnök zsörtölődő önkényével magyarázták boldogtalanságukat. De a valóságban a legtöbb emberi baleset igazi oka az volt, hogy gyávák voltak érzéseikhez, és túlbecsülték azokat.