Idézetek a társadalomról és az emberismeretről
(73)
Az Emberiség elment a Holdra, felhasította az atomot, évtizedekkel meghosszabbította az emberi életet, szimfóniákat, remekművű könyveket írt, képeket és szobrokat alkotott, és közben olyan dedóba illő hülye gyerek maradt, mint volt öt- vagy tízmillió év előtt.
Milyen balga teremtmény az ember! A saját büszkeségünk visz a sírba! A saját makacsságunk taszít a pokolba! Nem is csoda, hogy Isten magunkra hagyott bennünket.
A társadalom uralkodó felfogásai alakulhatnak, fejlődhetnek, fajulhatnak; de az emberek vérkeringése nem s ki milyen, maradnak olyannak.
Minél kevesebb jól képzett, tehetséges ember van egy országban, annál kevésbé becsülik meg őket.
Ha nagyon sok ember viselkedését kell leírni, akkor bizonyos dolgok egyszerűbbé válnak, mint ha egy emberét kellene leírni. A tömeg igazából egyszerűbben viselkedik, mint egy ember, így előbb-utóbb a fizika módszereit lehet rá is alkalmazni.
Az emberekben igen erős a készség, hogy a gép alkatrészei legyenek. Ehhez egészen hasonló ugyanis az igazi közösségben is szükséges. Amikor például jönnek a vándorló rénszarvasok, akkor mindenkinek menni kell a vadászokat segíteni. Ez a fajta irányításnak való engedelmesség hozta létre a sikert, amit az ember elért az evolúció során. De amikor nagy tömegű lesz a társadalom, elkezd apró kisebb érdekközösségekre bomlani, és jönnek a konfliktusok és a háborúk.
Az emberi társadalmaknak az a hajlama, hogy egymással versengő csoportokra hasadjanak, túlságosan is fogékonnyá tette tudatunkat előítéletek átvételére, népirtó háborúk viselésére. És bár fejünkben van annak képessége, hogy működő társadalmat hozzunk létre, ezt a képességet nyilvánvalóan nem használjuk helyesen.
Az emberek a politikára panaszkodtak, az adóprésre, öreg feleségük rigolyáit panaszolták, vagy a hivatalfőnök zsörtölődő önkényével magyarázták boldogtalanságukat. De a valóságban a legtöbb emberi baleset igazi oka az volt, hogy gyávák voltak érzéseikhez, és túlbecsülték azokat.
Minden elnyomás kiváltója a félelem. Ha nem az általános félelem, akkor a zsarnoké, aki saját biztonságát félti.
Individualista világban élünk. Ugyan az embernek mindent meg kell tennie adottságai kibontakoztatásaiért, de túlhangsúlyozzuk az egyén értékeit, szinte egyedül valónak tartjuk a lehetőségeit, s mintha felednénk az egymásért vállalandó felelősséget. Az individualista ember önző, öntörvényű. A közösségi ember szeret, normakövető. Örök belső vívódásunk, hogy miképpen tudjuk önmagunkat azokhoz az elvekhez, értékekhez, igazságokhoz igazítani, amelyek akkor is érvényesek, ha ezek ránk nézve következményeikben hátrányosak.
Amíg az emberek gyarlók, és amíg valaki vagy valami mástól várjuk a megoldásokat, addig mindig is létezni fog a politika. Amíg lesz politika, addig azt el is lehet rontani. Sosem a politika a legfontosabb. Az a legfontosabb, ami az emberek szívében rejlik.
A nagy emberek eszmékről beszélnek, az átlagos emberek dolgokról, a kis emberek pedig más emberekről.
A helyzet ez: függünk a kordivat szerint készült kivégzőeszközön, kezünk-lábunk átverve rögeszmékkel, hogy "szebb jövő" meg "majd az utódok", s tény, hogy inkább vagyunk nevetségesek, mint tragikusak.
A mi korosztályunk nem élt át háborúkat és gazdasági válságokat, mégis háború pusztít szívünkben, és egész életünk egyetlen lelki válság. Forradalomra készülünk a kultúra ellen. Krízisünk spirituális természetű, és végigkíséri életünket.