Idézetek a félelemről
(1096)
Elnyomhatatlan félelem, kibírhatatlan fájdalom, kegyetlen igazság. Sebészként ezekkel nézünk szembe minden nap. Lehetetlen diagnózisok, családi tragédiák, fenyegető halandóság. Szembenézünk a tetteiddel, miközben a sajátunkkal is. És néhanapján, a legrosszabb közepette, ugyanúgy félünk, ahogy ti is.
Bármilyen jövővel félelem nélkül szembenézhetünk mindaddig, ameddig tudjuk, hogy nem magányosan nézünk vele szembe.
A félelem olyan, mint a vírus. Ha megindul, erdőtűzként terjed. De mi történik, ha a félelmed ellenére azt teszed, amit tenned kell? Ezt hívják bátorságnak. És a bátorság ugyanilyen fertőző.
A szorongás furcsa érzés, finom kis jelekből alakul ki, de éppoly zavarba ejtő, mint a félelem.
Ha az embert egy hajszál választja el valami eszelősen veszélyestől, akkor úgy engednek fel az önmagának bebeszélt hazugságai, mint a jég tavasszal.
Van a félelemnél szörnyűbb dolog is. (...) Sokkal rosszabb, ha az ember beletörődik. Ha fél, akkor legalább tudja, hogy még mindig élni akar.
A félelem fura dolog. Rátelepszik az ember mellkasára, átszivárog a bőrén, a szövetek rétegein, izmokon, csontokon, majd egy lélek nagyságú fekete lyukba gyűlik össze, és kiszippantja az örömöt, az élvezetet, a szépséget az életből. De a reményt nem. Valahogy a remény az egyetlen, ami ellenáll a félelemnek, és a remény az, ami lehetővé teszi a következő lélegzetet, a következő lépést, a következő apró, lázadó cselekedetet.
Az oroszlánt az ellenfél szívében élő félelem és rettegés teszi erőssé. Csöndesen megközelíti az ellenfelet, mélyen a szemébe néz. Az áldozat nem az oroszlánt látja, hanem az önnön kicsi, szerencsétlen, legyőzött mását.