Idézetek a fiatalságról
(282)
A serdülőkor közepén mindenki csak arra vágyik, hogy bebújhasson egy nagyobbfajta kő alá, hogy ne rá irányuljon a reflektor.
Előbb-utóbb minden fiatal eljut a megdöbbentő felfedezésig, hogy alkalmasint az öregeknek is igaza lehet.
A felnőtté válás nagyrészt arról szól, hogy az ember elhatárolja magát gyerekkori élményeitől, és úgy tesz, mintha nem számítanának, utána pedig lassan ráébred, hogy pedig csakis ezek fontosak, mert kilencven százalékban ezek határozzák meg.
Rendszerint el kell készülnünk arra, hogy az ifjúság meg fogja kísérelni, hogy kitágítsa a korlátokat, mihelyt megérzi őket.
A fiatal (...) elavultnak, merevnek, ósdinak látja a régit: új felfogások választják el egymástól a szomszédos nemzedéket s mindegyik a magáét tartja helyesnek.
Nem a régi emlékek tömjénezésében, hanem a megkezdett munka folytatására vállalkozó buzgalomban nyilvánul az ifjúnak kegyelete.
Kamasznak lenni annyit tesz, mint ráébredni, hogy kevésbé vagy jól, mint azt elhitették veled, és azt gondolni, hogy az élet talán nem is olyan csodálatos, mint valaha képzelted.
Nem könnyű a változások, fordulópontok, átrendeződések korszakában élni. Ilyen érzés kamasznak lenni. Mintha csak valaki átrendezte volna a szobádat a tudtod nélkül, anélkül, hogy megkérted volna rá. Hirtelen minden ismeretlen, teljesen más, te pedig ott állsz az új szobádat fürkészve, és arra gondolsz: mi ez a váratlan változás? Mi történt itt? Hol vannak a játékaim, az érzéseim, a biztonságom és az ismerős illatok? Hová lett mindez? Ez itt az enyém lenne?
Néhány kamasz úgy érzi, a tinédzserkor annyira csordultig van kíváncsisággal, akcióval, szerelemmel, humorral, izgalommai, barátokkal, bulikkal és nevetőgörcsökkel, hogy a fele is elég lenne. Mások egyáltalán nem tudnak betelni vele. Némelyeknek elegük lesz az egész kamaszkorból, még mielőtt elkezdődött volna, és úgy írják le ezt a korszakot, mint a magány, a szorongás, a sebezhetőség, a félelem, a bánat és az érthetetlenség korszakát. A kamaszkor gyakran mindezek intenzív keveréke. A felnőttek általában érdekes időszaknak tartják, de nekik könnyű, nem nekik kell átélniük.
Kamasznak lenni pokoli érzés. Természetes, hogy az. Végül is át kell esned az első újjászületéseden a megszületésed óta. A hernyó átalakul pillangóvá; az édes, sárga kiscsirkéből rekedtes hangú, félig kifejlett, csúnyácska madár lesz, akit senki sem tart már aranyosnak; és a kis petárda tűzijátékként robban. A gyermekből kamasz lesz.
Tizenöt évesnek lenni olyan, mint sífutni. Eddig jól ment. Jól csúszik, süt a nap. (...) De a nyomok hirtelen szétválnak. Az egyik síléc az egyik irányba siklik, a másik síléc a másik irányba, az egyik nyom a gyermekkorod, a másik az azutáni életed, és a lécek két irányba csúsznak, te pedig ott állsz, és szétszakadsz.
Azt mondják, be fogunk állni a felnőttek közé a sorba, de ha nem gond a lelkésznek, én inkább fütyülök rá, és még egy kicsit gyerek maradok.
Amikor a felnőttek a szerelemről beszélnek, olyan egyszerűnek hangzik. Világos. Világos, hogy egyszerű. Hiszen ők felnőttek. De az a furcsa, hogy nem emlékeznek rá, milyen nehéz is volt. Például azt mondják: "Normális, hogy így érzel", vagy "Sok hal van a tengerben", vagy "Nyugi, elmúlik". De ez nem segít. Még kamasz vagyok. Nem tudok megnyugodni. Nem múlik el. Ha elmúlna, nem lennék kamasz.