Földrajzzal kapcsolatos idézetek
(93)
Bárcsak kétszer ekkora lenne a világ! És bárcsak a fele még mindig feltáratlan volna!
Furcsa dolog ez a Balkán, nyugtalan, instabil, nem találja a helyét, a térképeken se. Belenéz a kartografált tükörbe a kisbabák szemével, majd megérinti az egyik részét, mondjuk az orrát, Görögországot, hogy jé, ez is én vagyok? Szegény, teljesen össze van zavarodva, azt se tudja, melyik irányba néz.
A világ legnagyobb földrajzi paradoxona, hogy ha az ember a Földön elég kitartóan megy északra, akkor előbb-utóbb délre fog tartani anélkül, hogy megfordult volna, viszont bármennyit is menjünk keletre vagy nyugatra, az irány sosem fog megváltozni.
A koronavírus bebizonyította, hogy illúzió volt az a biztonságérzet, amit Délkelet-Ázsia és Afrika távolsága eddig nyújtott. Ami manapság a világ bármelyik pontján előfordul, az máshol is előfordulhat, és ezt mi, emberek csináltuk.
A tenger ad, és a tenger elvesz. Miközben egy város - Rungholt - jövőjét elmossa a tenger, létrejönnek a feltételei annak, hogy egy másik város - Amszterdam - egy világméretű hajózási és kereskedelmi birodalom központjaként fényes jövő elé nézhessen.
Nem szabad túlságosan a sokat emlegetett globális átlaghőmérsékletre helyezni a hangsúlyt. Az ugyanis nem ad teljes képet, és semmit sem árul el a helyi viszonyokról. És végső soron bármelyik irányban meglepően apró eltérések is elegendők ahhoz, hogy évszázadokon át tartó galibát okozzanak.
Ki mondta, hogy a térkép körvonalai örök időkre szólnak? A partvidékek topográfiája dinamikusan változik, és ez a jövőben is így lesz. Az eróziós erők, a szél, az eső és az árapály miatt szárazföld és tenger határa mindig is változott. Szigetek születnek és tűnnek el.
Akár a természetes, akár az ember által kiváltott éghajlatváltozásokról beszélünk (a kettő nem egymást kölcsönösen kizáró jelenség), egyvalami biztos: sosem lesz unalmas a tengernél lakni. A szárazföld és a víz határvidéke továbbra is eleven és állandóan változó frontvonal marad, ahol az elemek egymással harcolnak az uralomért.
Maga a föld él, és az időjárás és az élet erodáló erőinek hatására változik. Az út görcsös, lassan lüktető kígyóvá alakul. Felszíne emelkedik és süllyed, széle lassan ide-oda mozog, de iránya alapvetően megmarad a földön. Mintha két párhuzamos világ létezne: a gyors, biológiai és a lassú, geológiai világ. Az utak, amelyeken az élet áramlik, a két világ metszéspontját jelentik.
Ahogy a dinoszauruszok vándorlási útvonalát még több tíz millió év elteltével is látni lehet, a mi útjaink is tartós nyomot hagynak majd a lerakódásokban, és megtalálhatók lesznek még korszakokkal az után is, hogy az utolsó ember kilehelte a lelkét.
Létezik egy sajátos szigetlakó-mentalitás, amelyből például a japánok is kifejlesztették a maguk változatát. Egyszerűen rányomja a bélyegét az ember gondolkodására, ha ő egy szigeten él. Akaratlanul is kicsit furcsává válik, ha a tenger közepén, egy sziklán ül, főleg, ha az év nagy részében esik az eső, és fúj a szél.