Idézetek a gyászról
(530)
Sírva vetettük meg ezt az ágyad,
Hogy kipihend a meghalni való vágyad.
A te szived már nem fáj, de a miénk vérzik,
A fájdalmat csak az élők érzik.
A zavaros érzelmekkel megválaszolhatatlannak tűnő kérdések bukkannak fel, megállás nélkül pörögnek fejünkben: leszek-e valaha jobban? Most mit tegyek? Miért történik ez?
Van olyan erő, amelyet csak a veszteség és a gyász jelenlétében lehet megismerni. És ezzel az erővel, mintegy jutalomként, együtt jár az élet mélyebb szintű, személyes megértése.
Be kell járnom az utat, a gyász útját is, ezt nem lehet kikerülni. Figyelnem kell rá, mikor mi nyílik ki előttem, és abba beleállni akkor is, ha fáj. Nem lehet, hogy csak fájjon, mert az nem vezet sehova. A céltalan szenvedés nem vezet sehova, de a szenvedés energiája átgyúrhatja a lelkemet valami jobbá.
A halottak (...) a nyomodban vannak éjszaka, követnek nappal, és amerre csak járnak, bánatot és szomorúságot hagynak maguk után. Ők az első és az utolsó gondolatod, a szűrő, amit megpróbálsz félrelökni, a láthatatlan fal közted és mindenki más között. Néha sokkal szorosabban tartoznak hozzád, mint azok az emberek az életedben, akiket valóban meg tudsz érinteni és átölelni.
Mielőtt meghalt, sokat szenvedett
És sokszor látom most is betegen
A halántéka sápadt, beesett
S a tekintete riadt, idegen.
De emlékezem, az évek során
A szeme fénylett s hangja nevetett,
Példát mutatott későn és korán -
Megtanított rá, mi a szeretet.
Nagy úr az idő, a halál,
mindent de becsap, ha megáhít,
minden elevent lekaszál,
csak szerelmünk napja világít.
A tested színe, szád
és hajad nem egyéb
immár, mint évszakát
kereső puszta lég.
Én csontom körül élek,
magányommal tele,
és zárt csönded ölén egy
zengő pont kellene,
hadd lépjek közelebb
lényedhez valahol.
Úgy távolodtál,
mint néma angyal.
Állok sírodnál:
édeni béke.
Földi emlékek
lengnek fölötte,
s a tiszta lélek
ártatlan álma...
Vaszilij Andrejevics Zsukovszkij
Egy ember a múlt, jelen és jövő összessége. De ha már nem vár az, ami eddig várt, amikor a jelen egy üresség: mi marad akkor? Az emlékezet és a történelem.
Mit sem ad az idő, bármit ígérget,
nem zöldül a rom, a hamu soha.
Holt hamvaid add át a kósza szélnek,
aludj, a sír oly édes nyoszolya.
Édes volt nekem
nézni szép szemét,
jóság tündökölt
benne, szerelem.
S az a ragyogó
két szem kialudt,
sírban aluszik
drágám, gyönyörűm!
Hegynél súlyosabb,
éjnél komorabb
sajgó szívemen
a fekete gond!
Ki mondja el, mily szomorú az égbolt,
felhős temetőútjain a víznek,
hol mélabúsan ballag egy sötét folt
s ravatalon csillaghalottat visznek,
ki mondja el, mily szomorú az égbolt?