Idézetek a gyászról
(462)
A szeptember 11-i terrortámadást követő napokban és hetekben az élet visszatért a megszokott kerékvágásba, mégsem volt rendben semmi. Olyan volt egy kicsit, mintha az ember kifordítva vette volna fel a kedvenc pólóját: fel lehet ismerni, hogy ugyanaz a póló, mégis dörzsöl, kilátszik a varrás, kilógnak a címkék, a színe halványabb, és a felirat is visszafelé van rajta. Csakhogy, szemben a pólóval, a világot nem lehet visszafordítani. Örökre így marad, míg végül mindenki megszokja.
Olyan vagyok, mint azok a hópelyhek, amiket régen az iskolában csináltunk. Tudod, amikor összehajtogatsz egy papírlapot, és addig vagdosod, amíg ki nem jön egy ilyen hópehelyminta. Úgy nézek ki, mint egy ilyen papír hópehely, csak rajtam minden lyuknak neve van. És senki, se te, se én nem tudjuk befoltozni azokat, amiket valaki más hagyott maga után. Annyit tehetünk, hogy fogjuk egymás kezét, hogy ne essünk bele a lyukakba. Mert ha egyszer beleesünk, lehet, hogy soha többé nem tudunk kijönni.
Az orvosok idejekorán megtanulják, hogy a halál az élet része. A szülőknek ugyanezt nem volna szabad megtanulniuk.
Fájdalmas tovább élni a szeretteink elvesztése után. Egyszerűen fáj. Fájdalmas végigmenni a folyosón, vagy kinyitni a hűtőt. Fáj felvenni egy pár zoknit, vagy fogat mosni. Az étel íztelen. A színek elszürkülnek. A zene bántja a fület, ahogy az emlékek is. Ránézünk valamire, amit máskor szépnek találnánk - a bíbor égre naplementekor, vagy a gyerekektől nyüzsgő játszótérre -, és mindez valamiképp csak mélyíti a veszteségérzetet. A gyászt így, magányosan hordozzuk.
A halottainkkal úgy vagyunk, hogy eleinte, ha róluk álmodunk, ébredéskor keserű haragot érzünk: miért csak álom volt, hogy élnek? Később lassan-lassan alábbadja az ember, és ébredés után is hordozza magával az álom andalító, jó érzését: legalább álmomban éltek, gondolja, s már szívesen álmodik róluk.
Szeretni, majd elveszíteni valakit sokkal rosszabb annál, mint ha ez a személy soha nem is volt jelen az életünkben.
A gyász nem az az időszak, amikor a megjelenésünkkel kellene foglalkoznunk. A gyásznak nem lehet része az effajta megítélés. Mindenkinek meg kell engedni, hogy úgy gyászoljon, ahogy a legjobb neki. Ezzel a gyászolóknak kedvezünk.
A szeretteink sosem halnak meg. Réges-régen Omai mondta ezt. Igaza volt. Mert nem halnak meg, teljesen nem. Bennünk élnek tovább úgy, ahogy mindig is éltek. Mi óvjuk a fényüket. Ha élénken élnek emlékeinkben, így is képesek nekünk utat mutatni, mint a rég kihunyt csillagok fénye, amely ismeretlen vizeken is segíti a tengeren való tájékozódást. Ha már nem gyászolunk, és odafigyelünk rájuk, képesek megváltoztatni az életünket... azaz megváltoztatnak minket.
A legrosszabb dolog a világon az, ha elveszítjük azt, akit szeretünk. Olyan, mintha egy láthatatlan verembe esnénk, és csak zuhannánk, zuhannánk és sose lenne vége. A világot ugyanis azok teszik barátságos és biztonságos hellyé, akiket szeretünk, és ha hirtelen örökre eltűnnek, semmi sem tűnik többé barátságosnak és biztonságosnak.
Senki nem gyászol egyformán, de a fájdalom, amit érzünk, valós és senkinek nincs joga lekicsinyelni vagy helyteleníteni.
Óhatatlanul találkozunk olyanokkal, akik úgy gondolják, hogy nem kéne gyászolnunk a kedvencünket - szerintük csak egy állat, bármikor pótolható. A véleményük azonban csak az ő érzelmi szegénységüket tükrözi...
A közkedvelt mondás, hogy "Az idő minden sebet begyógyít" nagyon félrevezető lehet. Az idő csak lekerekíti a fájdalom éles sarkait, hogy lehetőségünk legyen gyógyulni. De a fájdalom egy része örökre velünk marad. Az idő segít az átmenetben, de nem gyógyít. Erre nincs gyógyszer.
A gyászoló a kezdet kezdetétől ösztönösen menekülni akar onnan, ahol a dolog történt - de ha enged ennek az ösztönnek, az a legtöbb esetben rendkívül károsnak bizonyul, mert fölöttébb kétes értékű luxus az, ha az ember lemond a megváltozott valósággal való szembenézésről.
Egy gyászszertartáson könnyeket hullajtó vajon a szemével sír, vagy a szívéből fakadnak a könnyek?