Idézetek a gyászról
(525)
Mielőtt meghalt, sokat szenvedett
És sokszor látom most is betegen
A halántéka sápadt, beesett
S a tekintete riadt, idegen.
De emlékezem, az évek során
A szeme fénylett s hangja nevetett,
Példát mutatott későn és korán -
Megtanított rá, mi a szeretet.
Nagy úr az idő, a halál,
mindent de becsap, ha megáhít,
minden elevent lekaszál,
csak szerelmünk napja világít.
A tested színe, szád
és hajad nem egyéb
immár, mint évszakát
kereső puszta lég.
Én csontom körül élek,
magányommal tele,
és zárt csönded ölén egy
zengő pont kellene,
hadd lépjek közelebb
lényedhez valahol.
Úgy távolodtál,
mint néma angyal.
Állok sírodnál:
édeni béke.
Földi emlékek
lengnek fölötte,
s a tiszta lélek
ártatlan álma...
Vaszilij Andrejevics Zsukovszkij
Egy ember a múlt, jelen és jövő összessége. De ha már nem vár az, ami eddig várt, amikor a jelen egy üresség: mi marad akkor? Az emlékezet és a történelem.
Mit sem ad az idő, bármit ígérget,
nem zöldül a rom, a hamu soha.
Holt hamvaid add át a kósza szélnek,
aludj, a sír oly édes nyoszolya.
Édes volt nekem
nézni szép szemét,
jóság tündökölt
benne, szerelem.
S az a ragyogó
két szem kialudt,
sírban aluszik
drágám, gyönyörűm!
Hegynél súlyosabb,
éjnél komorabb
sajgó szívemen
a fekete gond!
Ki mondja el, mily szomorú az égbolt,
felhős temetőútjain a víznek,
hol mélabúsan ballag egy sötét folt
s ravatalon csillaghalottat visznek,
ki mondja el, mily szomorú az égbolt?
A gyászban mindenki magára marad. A fájdalom elvág másoktól, csak szigetek vagyunk egymás mellett.
Odafent:
Azt mondják, nem rossz az a hely,
De az árnyékod nem vitted el,
Itt a magunkét cipelni kell.