Idézetek a gyászról
(478)
A holtaknak nem kellenek a könnyek. Sem a bosszúnk, sem a bűntudatunk nem könnyíti meg a végső álmukat (...). Azt hiszem, csak annyit akarnak, hogy mi még éljünk.
Sokszor eszembe jutott anyám imája: Istenem, ha akarod, vedd el az életem, de a gyerekeimet mentsd meg! Anyámat elvehették, de a szeretetét nem. Az ma is velem van, és erőt ad.
Kitették ide a temetőt, a város határába. Észrevették, hogy manapság ez a szokás? Minden új város a peremre rakja a temetőjét. El vele - ne is lássuk! Nem viseljük el a halál gondolatát. A sírkövek is erről árulkodnak. Soha nem az áll rajtuk, hogy az alattuk lévő fickó "meghalt", mindig "elhunyt" vagy "jobblétre szenderült". Régen nem így volt.
Nehéz, fekete anyaga gyász, sokfejű, soklábú lény. Egy hangyát, mi többiek, kikísérünk magunk közül. Ezen sírunk, magunkon, a lobogó téli nap zsebkendője alatt.
Minek írnak egy halott Facebook-oldalára? Mit jelentenek bárkinek is ezek az üzenetek, a veszteségnek ezek a fennen hirdetett megnyilvánulásai? (...) Az emberi élet értelmetlen, és a gyászfolyamat egy időre felfedte ennek igazságát.
A fájdalom emlék. Élni fogsz, küzdeni, és megtalálod a boldogságod. És az utolsó lélegzetedig emlékezni fogsz a családodra, mert a szeretet soha nem halványul el. A szeretet csillag, amelynek fénye még a halál után is hosszasan ragyog.
Amikor eltávozik az élők sorából az utolsó ember is, aki még emlékezett rá, a halott másodszor, és ezúttal véglegesen meghal, mintha soha nem is élt volna.
Hiányod belém fűződött, mint fonal a tűbe. Most mindent, amit teszek, annak színével varrom.
Olyan a gyász, mint amikor jövünk le a hegyről, és nagyon messziről látjuk az alaptábort. Még órák, mire odaérünk, és az ember legszívesebben leugrana, hogy ott legyen végre, de nem lehet, mert gleccserek és szakadékok között vezet az út. A gyászban is ezt érzi az ember. Legyen már vége, valamivel töltsük ki azt a hatalmas, fájdalmas űrt. Egy új kapcsolattal vagy bármivel, csak ne legyen ez a rettenetes fájdalom. De ez az, amit nem lehet. Le kell menni azon az úton, ami az alaptáborhoz, az újrakezdéshez vezet. És nincs másik, csak az a hosszú, nehéz, hasadékokkal tarkított út, itt kell lebotorkálnod a kimerítő csúcsmászás után, hullafáradtan, miközben tűz rád a nap, és töri a lábadat a bakancs. Ehhez kell egy pszichológus vagy egy felkészült lelkigondozó, aki az úton tart és mondja, hogy csak menj tovább. Nem lesz jó a másik út, mert az a szakadékba visz.
Az emberek élete egy gyönyörű szőttes. A sátán időnként ollóval belekap a szőttesbe, de Isten azon nyomban ott van, és már bogozza is össze a szálakat. (...) Tök mindegy, mit vág el a sátán, végül a szőttes mégis szép lesz.
A szenvedés nem Isten szándéka. Neki ez fáj, és azon lesz, hogy segítsen. A gonosz célja épp az, hogy hátat fordítsunk Istennek, hogy megtagadjuk a nehézségek között. Fontos, hogy elkerüljük a csapdákat. Az önvád, a miértek, a helytelen istenkép csapdáját. Amit nem értek, azt engedjem el. Nekem semmit sem kell tennem egy ilyen katasztrófahelyzetben, csak maradjak Isten mellett, és engedjem, hogy szeressen és segítsen.
Az új nem azt jelenti, hogy kiraktuk a régit. Az első jelenléte pedig nem azt jelenti, hogy az új már be se léphet. A kettőt egészségesen integrálni kell.
Van, akinek az a sorsa, hogy örökké a szívedben maradjon, még ha távozik is az életedből.
A vetélés már-már zsigeri szinten magányos, fájdalmas és elkeserítő élmény. Ha megtörténik, könnyen élhetjük meg személyes kudarcként, holott nem az. Vagy tragédiaként, pedig attól függetlenül, hogy az adott pillanatban mennyire kétségbeejtőnek érződik, szintén nem az. Azt senki sem mondja el, hogy a vetélés gyakori jelenség, jóval több nővel megtörténik, mint gondolnánk, főleg ahhoz képest, hogy mekkora csend övezi. (...) Nem több egy természetes biológiai döccenésnél, amelynek során egy megtermékenyült petesejt, valószínűleg nagyon is jó okból, kénytelen volt kilökődni.