Idézetek a gyászról
(493)
Ez a rulettkerék sem forog most már gyorsan,
Mindig ugyanaz a szám, ugyanaz a szín.
A gépből kivették már a tegnapi tételt,
Semmi sem olyan már, amilyen volt rég.
Gyere, fater, indulj, a motorod rád vár!
A szemüveged is itt van, tiszta már.
Erre az útra, most ne haragudj, de nem megyek veled,
Én maradok, az élet visszavár.
Ha sírok, akkor a könnyeimmel lemoshatom magamról a halált, de legalább a szagát. És holnapra minden könnyebb lesz!
A halottainkról nem szabad megfeledkezni, különben olyan, mintha másodszor is hagynánk őket meghalni.
Egykor, régen, haj de féltem,
Ha temetőkertbe léptem!
Vége már a félelemnek:
Nagyapóék itt pihennek.
Testem, lelkem hogyha fáradt,
Ide jőni érzek vágyat;
Ide jövök este, reggel,
S beszélek az öregekkel.
Hol megtalálsz engem,
ne gyere a síromhoz.
Ott nem fogsz megtalálni,
tedd le a gyászodat.
Hideg föld nem tud engem megtartani.
Én a szelekkel költözöm,
amelyek meglátogatnak téged nyári napokon...
Én ugyanazt a fájdalmat éreztem, csak nem tudtam kimondani, a szavak bezárt ajkaimnak ütköztek, és ott maradtak foglyul esve összeszorult torkomban. Csak néhány emlékfoszlány taszigálta egymást a fejemben, soha nem teljes emlékek, és rögtön mások ugrottak a helyükbe, mert nem lehet visszaemlékezni egy egész életre egyetlen éjszaka alatt.
Zsineggel összekötött levelek,
húsz év előtti feladóvevények,
kórházból visszakapott szemüveg,
fogsor... (...)
Szinte minden
érintésre sajogni kezd az emlékezet
gyulladt foggyökere. A barna-sárga
romlás kikezdte tárgy mind egy-egy ablak
a még hibátlan múltra. Őrizni legalább a
roncsokat - ha a fájdalom maradt csak,
hát akkor azt, és legalább amíg
a pusztulás szabott útját bejárja...
Vagy láng és füst, aztán az ég, a szív
derült, érzéstelen amnéziája...?
A gyász hosszú és nehéz. Az egész életre kihat. A halott magával viszi a közös jövőt is.
"Halunk a halókkal:
Nézd, távoznak, és mi velük megyünk.
Megszületünk a halottakkal:
Nézd, visszatérnek és minket is magukkal hoznak."
(...) Valóban velük megyünk, legalábbis az első pillanatokban. Velük akarunk tartani, követni őket az úton abba a másik dimenzióba, ami már a múlt; érezzük, hogy elhagynak, hogy más kaland felé indulnak, mi pedig magunkra maradunk a sötétbe boruló úton, amely már nem az övék, amelyről már letértek; és mivel nem tudunk vagy nem merünk velük tartani, újra megszületünk, és tipegve járni kezdünk; mindannyiszor újjászületünk, valahányszor túléljük egy szerettünket, valahányszor kínzó veszteség ér, ami azonban nem tud magával rántani bennünket a tenger torkába, amely elnyelte a hozzánk közel állót.
Rövid távon lehet, hogy az ignorálás vagy nevetés megoldásnak tűnhet egy problémára, de hosszú távon egészen biztosan nem. A hosszú távú nevetéshez először sírni kell, ezt senki sem úszhatja meg.
Élet és halál: a természet elkerülhetetlen ügye. A szeretet örömével telve lemondtam a szomorúságról.
A holtaknak nem kellenek a könnyek. Sem a bosszúnk, sem a bűntudatunk nem könnyíti meg a végső álmukat (...). Azt hiszem, csak annyit akarnak, hogy mi még éljünk.