Idézetek a gyászról
(425)
Onnan tudhatjuk magunkról, hogy jól állunk a gyászfeldolgozással, ha az elveszett szerettünk belsővé válik. Ilyenkor jövünk rá, hogy igazából nem vesztettük el, mert mindig bennünk van. Az, aki én voltam, a vele való kapcsolatomban, az mindig bennem lesz, azt soha senki nem veheti el tőlem.
Ki legtöbbet örökölt,
Annak van a legjobb kedve;
Ott van a mult elfeledve,
És eladva az a föld.
Bárcsak azt mondhatnám, hogy elmúlik a fájdalom... de nem múlik el. Viszont könnyebb lesz. (...) Azt hiszem, mindig is fájni fog... de hogy őszinte legyek, nem akarom, hogy a gyász végleg eltűnjön. A fájdalom... azt jelzi, hogy emlékszem arra, akit szerettem. A gyász mutatja, hogy még érez a szívem, hogy szerettem, és ez csodálatos dolog.
Nehéz a búcsú,
Ha nem lesz már kitárt kar.
Fájó a búcsú,
Szeretettől szakasztó.
Sokáig szól a búcsú,
Halál haláláig.
De veled marad az elveszített.
Gyöngédsége erősség.
Derűje magasztosság.
Tisztessége tisztaság.
Az elveszítettet megleled.
Átérezte az idejekorán elpusztult élet szomorúságát, a test nyomorúságát, amelyet értéktelen vacakként hajítottak ki; átérezte a saját halálát, amely egy nap be fog következni.
Semmi értelme, hogy gyászban az ember föleméssze magát. Semmi értelme a tépelődésnek (...). Tovább kell élnünk, tovább kell építkeznünk.
Ha valaki meghal a családban, nagyon fontos, hogy a gyerekkel megosszák a hírt. Észre fogja venni, hogy az általa jól ismert arcok megváltoznak. A gyerek szerette azt a valakit és annyira aggódik annak távolléte miatt, hogy nem is mer kérdéseket föltenni. Ha nem mondjuk el neki, hogy mi történt, az olyan, mintha úgy kezelnénk, mint egy kutyát vagy macskát, kitagadva őt a beszélni képes lények közösségéből.
Csak várok: várok, de nem jön. De mindennap hallom, ahogy (...) szólít engem. Mégsem látom sehol. Sehol. A neve benne van a telefonomban. De nem veszi fel soha többé. Nincs módom rá, hogy újra beszélhessek vele. A nap felkel, majd lenyugszik. De ő mégsincs sehol (...). Bármit is teszek (...), nem hozza vissza. A világ megállt forogni.
Végtelen szerelem (sorozat) c. film
Mi lesz a halottak cipőivel, zoknijaival, alsóneműjével, borotvakrémével, noteszével, tollával és zsebkendőivel? Kinek a keze dönti el, hogy kidobják-e őket a szemétbe, vagy belecsúsztatják egy borítékba, és egy fiókban tartják? Milyennek kell lennie a szívnek ahhoz, hogy szánakozás nélkül szabaduljon meg tőlük, mintha üres sörösdobozok volnának?
Lehetséges-e valakit annyira szeretni, hogy ne számítson sem idő, sem távolság, sem halál.
Azt mondják, hogy a súlyos veszteség utáni első év a legkritikusabb. Ez eufemizmus; a veszteség az őrület saját jogú hajtása, és nincs, ami enyhülést hozhatna ellene. Nem lehet megúszni; a gyászon csak egyetlen módon lehet túljutni: meg kell élni. Felkelni minden reggel, arra várva, hogy mikor fekhetünk már le, aztán megismételni ezt, újra és újra. Amíg egy szép napon arra nem ébredünk, hogy partot értünk.
A szeretett személy távozása nemcsak a saját elmúlásunkra világít rá, de eltávozik vele egy részünk is, magunkból is elveszítünk valamit.
A szeretett személyt soha nem akarjuk elfelejteni, emlékezetünkben kiemelt helyet kap. A kezdeti fájó érzelmek idővel elhomályosulnak, de a hozzá kapcsolódó emlékek - érzések, dallamok, ízek, illatok, helyzetek - évek múlva is előhívhatják bármelyik szakaszt, és különböző intenzitással újraéljük a gyászt.
Tudod, mi a legszomorúbb érzés a világon a kínaiak szerint? Az, amikor egy gyerekben végül feltámad a vágy, hogy a szülei gondját viselje, ám ők már rég nincsenek.