Idézetek a gyászról
(415)
Lehetséges-e valakit annyira szeretni, hogy ne számítson sem idő, sem távolság, sem halál.
Azt mondják, hogy a súlyos veszteség utáni első év a legkritikusabb. Ez eufemizmus; a veszteség az őrület saját jogú hajtása, és nincs, ami enyhülést hozhatna ellene. Nem lehet megúszni; a gyászon csak egyetlen módon lehet túljutni: meg kell élni. Felkelni minden reggel, arra várva, hogy mikor fekhetünk már le, aztán megismételni ezt, újra és újra. Amíg egy szép napon arra nem ébredünk, hogy partot értünk.
A szeretett személy távozása nemcsak a saját elmúlásunkra világít rá, de eltávozik vele egy részünk is, magunkból is elveszítünk valamit.
A szeretett személyt soha nem akarjuk elfelejteni, emlékezetünkben kiemelt helyet kap. A kezdeti fájó érzelmek idővel elhomályosulnak, de a hozzá kapcsolódó emlékek - érzések, dallamok, ízek, illatok, helyzetek - évek múlva is előhívhatják bármelyik szakaszt, és különböző intenzitással újraéljük a gyászt.
Tudod, mi a legszomorúbb érzés a világon a kínaiak szerint? Az, amikor egy gyerekben végül feltámad a vágy, hogy a szülei gondját viselje, ám ők már rég nincsenek.
Elvesztettem a vőlegényemet, aki életem szerelme volt. (...) Nélküle olyan az életem, mint egy festmény, amelynek nincsenek színei.
Az emberben valami tönkremegy, mikor eltemeti az egyetlent, aki valaha is megértette. Nincs az az idő, ami begyógyíthat ilyen sebet.
Nehéz egy ember életének értékét megbecsülni. Egyesek azt mondják, hogy a hátrahagyott szeretteinkben mérhető. Mások úgy hiszik, hogy a hitben. Megint mások szerint a szeretetben, és olyanok is vannak, akik azt tartják, hogy az életnek semmi értelme sincsen. Hogy én? Én úgy gondolom, hogy azok által méretünk meg, akik hozzánk mérik magukat.
A gyásznak nincs jó vagy rossz módja. Olykor az, hogy kényeztetjük magunkat a szerelmünk emlékeivel, a legjobb módja a lezárásnak.
Nem lesz könnyebb idővel, mindössze annyi történik, hogy az ember (valamennyire) beletörődik. Soha nem szűnünk meg hiányolni elvesztett szerettünket.
Olyan súlyosan boldogtalan vagyok, hogy az élet árnyékos oldalára vetett a halálod, hogy minden elmúlt, ami számomra az életet jelentette, hogy eltűntél, hogy nem talállak, szíved szakadhat meg ott, ahol most élsz, mert látnod kell kibuggyanó könnyeimet, érezve ahogy szívemet megcsavarja a gyötrelem.
Hogyha nem tanulok meg szembenézni a gyásszal, az olyan, mintha nagy levegőt vennék, és benntartanám életem végéig.
A veled való boldogság sem volt akkora, szívem, mint az a boldogtalanság, amit a halálod rám zúdított.
Az eltávozott orgánumát felejti el legelőször az élő, a halott hangja azonnal kikopik a lélekből, a mozdulatai, az ölelése, a szokásai megmaradnak, de a hangja elvész.