Idézetek a gyászról
(441)
A gyász olyan hely, ahová az ember egyedül megy. Olyan, mint egy ajtók nélküli szoba, és az, ami ott történik, meg mindaz a harag és fájdalom, amit az ember érez, arra való, hogy ott is maradjon, senki másnak semmi köze hozzá.
Minden vallásnak, minden országnak, minden kultúrának, a halál mindenkinek mást jelent. Máshogy tisztelgünk a halottak előtt, máshogy gyászolunk. Máshogy lépünk tovább. Lehet, nem vagyok szakértő, de van tapasztalom az emberek elvesztésében.
Elveszteni a fivért annyi, mint elveszteni valakit, akivel megoszthatnánk az öregedés élményét, akitől azt várnánk, hogy sógornőt és unokaöcsöket hoz, olyan lényeket, akik benépesítik életünk fáját, és új ágakat adnak neki. Elveszteni az apát olyan, mint elveszteni valakit, akitől útmutatást és segítséget kapunk, aki úgy támaszt alá, ahogyan a fatörzs támasztja alá az ágait. Elveszteni az anyát olyan, mintha a napot vesztenénk el a fejünk fölül.
A gyász olyan, mint egy kristálytiszta vízbe cseppentett tintapaca. Idő kell, amíg eloszlik, a sűrűsége ritkásabbá válik, és amíg képesek vagyunk elfogadni, hogy a víz sosem lesz már olyan, mint volt.
A gyász furcsa dolog, főleg, ha váratlanul jön. Olyan, mintha durván letépnének egy tapaszt, és lejönne a legfelső réteg a bőrről. Nálunk is ez történt: feltárult a felszín alatti mély, amely egyetlen családban sem valami szép látvány.
A siralomdal hangereje úgy nő bennem, mint a kabócák dala: először csak kettő szól, majd száz, míg végül az egész világ a vágy kórusává nem lesz.
Hány évszázada létezik emberi civilizáció? És még mindig nem tudunk semmit a halálról. A saját életünkkel vagyunk elfoglalva, csak hogy ne kelljen a végtelen ködre gondolnunk, ami utána következik. Vagy azok a napok járnak a fejünkben, amelyek lehettek volna még, egy beszélgetésre, amelyre még sort kellett volna kerítenünk, a kibékülésre, a bátorító szavakra, az évődésre. Ha maga az elmulasztott beszélgetés a halállal tárgytalanná vált is, ezeknek a dolgoknak a hiánya akkor is a veszteség érzését kelti bennünk. Mindaz, ami még lehetni lehetett volna.
Fél életünkben ismertük egymást.
Láttalak magabiztosan, mámoros boldogsággal mosolyogni.
Láttalak összetörten, megsebzetten, elveszetten.
De így még sosem láttalak.
Megtanítottál rá, hogy a szépséget keressem. A sötétségben,
a pusztításban is megtaláltad a fényt.
Nem tudom, milyen szépséget, milyen fényt találok majd
itt. De megpróbálom megkeresni. A kedvedért. Tudom, hogy
te is megtennéd értem.
Olyan sok szépség volt a közös életünkben.
Talán ott kellene kezdenem.
Kitüntetett pillanat az élettől vett végső búcsú napja. Szomorú nap, az igaz, de egyben nagyszerű is, így át lehet érezni és meg lehet ünnepelni a véget. Egy jól sikerült búcsúztatás emléke örökre elkíséri az embert.
A halál miatti elkeseredés
Elpusztította magát a szeretetem tárgyát,
Ám a halál ténye
Nem pusztíthatja el mindazt, amit tőled kaptam.
Kezdek rádöbbenni, hogy az életedre kell gondolnom,
nem pedig a halálodra, és arra, hogy elmentél közülünk.
Elég volt a gyász, a dal.
Ami megholt, föl nem támad.
Haszontalan minden bánat!
Haj rá étel, dal, ital.
Nincs abban semmi szentségtörés, ha a halált az élet részeként kezeljük. Az sem szentségtörő, ha nem sírunk egy temetésen. Vagy az, ha nyitva a koporsó, hogy meg lehessen nézni a halottat. Nincs szentségtörés a torban, nincs szentségtörés a temetés utáni nevetésben. Nincs szentségtörés abban sem, ha az özvegy vagy a gyászoló unoka nem visel feketét. A gyász nem néma. A gyász pontosan ugyanannyira sokféle, mint az élet vagy a halál. A gyász ordíthat, sírhat, nevethet, kiabálhat, de még poénkodhat is. És örülhet is annak, hogy élt az a valaki velünk, és szerethettük addig, amíg az élet ezt szabta ki.
Abban a pillanatban, amikor meghal valaki, hirtelen ránk zuhannak a többletjelentések, minden mondata, szava, gesztusa felértékelődik, és ezzel együtt gőzbe von a lelkifurdalás, a gyötrelem a kimondatlan, a pótolhatatlan, a megismételhetetlen miatt, nem mondtam el neki vagy nem mondtam elégszer, nem kérdeztem meg, nem voltam ott, nem öleltem át, nem hívtam meg egy sörre, nem veregettem hátba, nem hívtam fel, és már soha többé nem is tehetem, és aztán eltelnek ezek a pillanatok, enyhül, csillapodik az önvád, és lassacskán minden visszatér a szokásos medrébe, megy minden tovább - ugyanúgy -, a következő halálig.