Idézetek a gyászról
(410)
Elvesztettem a vőlegényemet, aki életem szerelme volt. (...) Nélküle olyan az életem, mint egy festmény, amelynek nincsenek színei.
Az emberben valami tönkremegy, mikor eltemeti az egyetlent, aki valaha is megértette. Nincs az az idő, ami begyógyíthat ilyen sebet.
Nehéz egy ember életének értékét megbecsülni. Egyesek azt mondják, hogy a hátrahagyott szeretteinkben mérhető. Mások úgy hiszik, hogy a hitben. Megint mások szerint a szeretetben, és olyanok is vannak, akik azt tartják, hogy az életnek semmi értelme sincsen. Hogy én? Én úgy gondolom, hogy azok által méretünk meg, akik hozzánk mérik magukat.
A gyásznak nincs jó vagy rossz módja. Olykor az, hogy kényeztetjük magunkat a szerelmünk emlékeivel, a legjobb módja a lezárásnak.
Nem lesz könnyebb idővel, mindössze annyi történik, hogy az ember (valamennyire) beletörődik. Soha nem szűnünk meg hiányolni elvesztett szerettünket.
Olyan súlyosan boldogtalan vagyok, hogy az élet árnyékos oldalára vetett a halálod, hogy minden elmúlt, ami számomra az életet jelentette, hogy eltűntél, hogy nem talállak, szíved szakadhat meg ott, ahol most élsz, mert látnod kell kibuggyanó könnyeimet, érezve ahogy szívemet megcsavarja a gyötrelem.
Hogyha nem tanulok meg szembenézni a gyásszal, az olyan, mintha nagy levegőt vennék, és benntartanám életem végéig.
A veled való boldogság sem volt akkora, szívem, mint az a boldogtalanság, amit a halálod rám zúdított.
Az eltávozott orgánumát felejti el legelőször az élő, a halott hangja azonnal kikopik a lélekből, a mozdulatai, az ölelése, a szokásai megmaradnak, de a hangja elvész.
Lehetsz ezer mérföldnyire innen, vagy ezer évnyire, te mindig velem vagy, a szívem mindig ott van melletted a koporsóban.
Soha nem tűnt fel, mielőtt az élete szétesett, hogy milyen kínos dolog a bánat, milyen kényelmetlen mindenkinek kapcsolatba kerülnie a gyászolóval. Eleinte tudomásul vették a dolgot, tiszteletben tartották, és alkalmazkodtak hozzá. Ám egy idő után tehertétellé vált számukra, a beszélgetésben, a nevetésben, a mindennapi életvitelben. Túl akartak lépni rajta, hogy a saját dolgukkal törődhessenek, de nini, ott volt az ember a lábuk alatt, elzárta az utat, maga mögött vonszolva a halott gyermeke holttestét.
Az emberek meghalnak, de a hozzájuk fűződő kapcsolatunk nem enyészik el. Folytatódik, és örökké változik.
Amikor megtudtam, hogy meghalt (...), olyan jó szomorú lettem. Azt hittem, hogy ez az. Azt érzem, amit kell. Hogy átérzem a veszteséget. (...) Akkor tört rám, hogy hát ő nincs. Nem csak anyám nincsen, apám sincs már. És minden lehet velem, lehetek még szerelmes is, bármi. De soha többé nem leszek a gyereke valakinek. És, hogy senki nem áll már köztem és a halál közt.