Idézetek a gyászról
(404)
Olyan súlyosan boldogtalan vagyok, hogy az élet árnyékos oldalára vetett a halálod, hogy minden elmúlt, ami számomra az életet jelentette, hogy eltűntél, hogy nem talállak, szíved szakadhat meg ott, ahol most élsz, mert látnod kell kibuggyanó könnyeimet, érezve ahogy szívemet megcsavarja a gyötrelem.
Hogyha nem tanulok meg szembenézni a gyásszal, az olyan, mintha nagy levegőt vennék, és benntartanám életem végéig.
A veled való boldogság sem volt akkora, szívem, mint az a boldogtalanság, amit a halálod rám zúdított.
Az eltávozott orgánumát felejti el legelőször az élő, a halott hangja azonnal kikopik a lélekből, a mozdulatai, az ölelése, a szokásai megmaradnak, de a hangja elvész.
Lehetsz ezer mérföldnyire innen, vagy ezer évnyire, te mindig velem vagy, a szívem mindig ott van melletted a koporsóban.
Soha nem tűnt fel, mielőtt az élete szétesett, hogy milyen kínos dolog a bánat, milyen kényelmetlen mindenkinek kapcsolatba kerülnie a gyászolóval. Eleinte tudomásul vették a dolgot, tiszteletben tartották, és alkalmazkodtak hozzá. Ám egy idő után tehertétellé vált számukra, a beszélgetésben, a nevetésben, a mindennapi életvitelben. Túl akartak lépni rajta, hogy a saját dolgukkal törődhessenek, de nini, ott volt az ember a lábuk alatt, elzárta az utat, maga mögött vonszolva a halott gyermeke holttestét.
Az emberek meghalnak, de a hozzájuk fűződő kapcsolatunk nem enyészik el. Folytatódik, és örökké változik.
Amikor megtudtam, hogy meghalt (...), olyan jó szomorú lettem. Azt hittem, hogy ez az. Azt érzem, amit kell. Hogy átérzem a veszteséget. (...) Akkor tört rám, hogy hát ő nincs. Nem csak anyám nincsen, apám sincs már. És minden lehet velem, lehetek még szerelmes is, bármi. De soha többé nem leszek a gyereke valakinek. És, hogy senki nem áll már köztem és a halál közt.
A halottat eltemették (...), csakhogy az emlék nem temethető, azt mindennap átgyönyörködi vagy átszenvedi az, aki vele él.
Vannak csillagok, melyeknek fénye világít a földön,
Mikor ők maguk már régen nincsenek helyükön.
Vannak emberek, akiknek csillogó emléke világít,
Amikor ők maguk már nincsenek köztünk.
Ezek a fények csillognak és különösen,
Ha sötét az éjjel: mutatják az utat az embernek.
A gyászoló számára (...) egy időtlen állapot kezdődik, lélekben kiszakad a hétköznapi telő időből. Akár hónapokig érezhetjük úgy, hogy zajlik körülöttünk az élet, de mi nem veszünk benne részt. A sikeres gyászfeldolgozás nyomán többek leszünk, mert megváltozik az életünkben a fontossági sorrend.
Ha elveszítünk egy szeretett lényt, lelkünk egy része is meghal vele. Ilyenkor keserű magány kerít minket a hatalmába, mintha elhagyatott házba kerülnénk, és hiányérzetünk támad. Titokként őrizzük magunkban eltávozott szerettünk hiányát. Ez olyan seb, amely nem enyhül az idő múlásával, mindig újra meg újra felszakad. Olyan seb, amely még akkor is vérzik, miután begyógyul. Az ember azt hiszi, hogy többé nem tud majd nevetni, hogy soha nem lesz könnyű a szíve. Az élet folyása megváltozik. Olyan, mintha a sötétben tapogatózva araszolnánk előre, és közben nem látnánk, mi van előttünk, és nem tudnánk, merre haladunk.
Ha valaha valaki meg akarja tapasztalni, mit jelent az idő és a lét végtelensége, csak nézzen fel az éjszakai égre, és érezze, ahogy drága halottuk visszanéz rá. Ilyen az egyesülés és az elválás kettőssége.