Idézetek a gyászról
(379)
A gyász (...) mint egy féreg, mohón beeszi magát a felületes szemlélő számára masszívnak tűnő fába és fájdalmas furatokat hagyva maga után, belülről meggyengíti a szerkezetét. Minden más veszteségben ott rejlik a lehetőség csírája. Az elvesztett javakat vissza lehet szerezni. Ha valamely törekvésnek gátat vetnek, lehet más utat találni. De a holtak sosem térhetnek vissza az életbe. A gyász végérvényesen velünk marad.
Mintha egy gyertya meggyújtása, vagy egy ima elmondása mindent rendbe hozna. (...) Mert legvégül ha elveszítünk valakit, az összes gyertya, az összes imádság sem teszi semmisé a tényt, hogy nem marad másunk, mint egy lyuk az életünkben, ott, ahol régebben az a valaki volt, akit szerettünk. És egy sírkő, egy születési dátummal.
A gyászszertartás nem áll másból, mint teljesen személytelen szövegekből, amelyek akárkinek a temetésén is elhangozhatnának.
Amikor túl nagy a csend, szinte idegesítő, akkor mindenki hiányszik. Ilyenkor folyton egy mondatot ismételgetek magamban. Nem látlak, de tudom, hogy itt vagy.
Elfeledjük, ha elvesztünk egy tárcát vagy egy órát, de egy szerettünket... ők sosem hagynak el. Sosem felejtjük el, csak átvészeljük, (...) másokra támaszkodva, a barátok vigasza által.
Furcsa dolog olyan valaki miatt szomorkodni, akit életében nemigen kedveltünk, főleg ha csak úgy magától jön ránk a bánat, de mit lehet tenni... talán az elveszett lehetőségek fájnak, egy beszélgetés hiányzik, amelyben elhangozhattak volna a ki nem mondott szavak, és az bánt, hogy semmi sem úgy történt, ahogy történhetett volna.
Hogy végtelen tér és örök idő
Csak egyszer alkotott bár olyat, minő
Te voltál s hasztalan repül tova
Hozzád hasonlót nem szül már soha
De csak nekem, csupán az én lelkemben
Voltál ilyen, és amit vesztettem
- Bár égető fájdalma óriás -
De azt nem nyerheté el senki más.
A hit a gyász minden mérgét hatástalanítja, minden veszteség fullánkjától megszabadít, és minden fájdalom tüzét lecsillapítja; és erre csak a hit képes.
Mindenki tudja, hogy egy nap bekövetkezik. Természetes, hogy átéljük a szüleink halálát. De amikor eljön az idő, rájövünk, hogy mégsem készültünk fel rá. Üres gyász kerít hatalmába, az ember felnőtt létére elhagyott gyermeknek érzi magát. Szomorúságot érzünk az elvesztegetett idő miatt, megbánást mindazért, amit nem mondtunk ki, és hálát mindenért, ami szép volt.
Egyetlen pillanat alatt elmúlhat az élet. Előjel nélkül, az esély nélkül, hogy valamit még el tudjunk intézni, ami fontos volna - egyszerűen elmúlik. De ezt egészen addig elfojtjuk magunkban, amíg olyasvalakivel nem történik, akit az ember szeret. Csak akkor tanuljuk meg az apróságokat megbecsülni. Az ember megérti, mi az, ami igazán fontos az életben, és főleg, ki az, aki igazán fontos.
Álmodsz. Mély álomba zuhansz és valaki besétál, valaki, aki meghalt, valaki, akit szerettél, egy apa, egy anya, egy barát, és boldog vagy, hogy életben látod őt, boldog vagy, hogy beszélhetsz vele, hogy elmondhasd, amit sosem volt esélyed elmondani neki. De mikor felébredsz, és a személy, akit szerettél, még mindig halott, újra meg kell gyászolnod őt.
Gyászjelentések. Férfiak és nők élik az életüket. Dolgoznak, szeretnek, álmodnak, nevetnek és sírnak. Aztán meghalnak. És aztán valaki, akit még csak nem is ismernek, aki egyszer sem találkozott velük, összefoglalja az egész életüket egy vagy két bekezdésben a helyi újságban. Kivéve, ha elértek valamit. Valamit, amiről a szerző úgy gondolja, fontos (...), talán kapnak két hasábot is (...). Ha semmit sem értek el, a lap aljára temetik, vagy abszolút kihagyják őket.