Idézetek a gyászról
(470)
Hiányod belém fűződött, mint fonal a tűbe. Most mindent, amit teszek, annak színével varrom.
Olyan a gyász, mint amikor jövünk le a hegyről, és nagyon messziről látjuk az alaptábort. Még órák, mire odaérünk, és az ember legszívesebben leugrana, hogy ott legyen végre, de nem lehet, mert gleccserek és szakadékok között vezet az út. A gyászban is ezt érzi az ember. Legyen már vége, valamivel töltsük ki azt a hatalmas, fájdalmas űrt. Egy új kapcsolattal vagy bármivel, csak ne legyen ez a rettenetes fájdalom. De ez az, amit nem lehet. Le kell menni azon az úton, ami az alaptáborhoz, az újrakezdéshez vezet. És nincs másik, csak az a hosszú, nehéz, hasadékokkal tarkított út, itt kell lebotorkálnod a kimerítő csúcsmászás után, hullafáradtan, miközben tűz rád a nap, és töri a lábadat a bakancs. Ehhez kell egy pszichológus vagy egy felkészült lelkigondozó, aki az úton tart és mondja, hogy csak menj tovább. Nem lesz jó a másik út, mert az a szakadékba visz.
Az emberek élete egy gyönyörű szőttes. A sátán időnként ollóval belekap a szőttesbe, de Isten azon nyomban ott van, és már bogozza is össze a szálakat. (...) Tök mindegy, mit vág el a sátán, végül a szőttes mégis szép lesz.
A szenvedés nem Isten szándéka. Neki ez fáj, és azon lesz, hogy segítsen. A gonosz célja épp az, hogy hátat fordítsunk Istennek, hogy megtagadjuk a nehézségek között. Fontos, hogy elkerüljük a csapdákat. Az önvád, a miértek, a helytelen istenkép csapdáját. Amit nem értek, azt engedjem el. Nekem semmit sem kell tennem egy ilyen katasztrófahelyzetben, csak maradjak Isten mellett, és engedjem, hogy szeressen és segítsen.
Az új nem azt jelenti, hogy kiraktuk a régit. Az első jelenléte pedig nem azt jelenti, hogy az új már be se léphet. A kettőt egészségesen integrálni kell.
Van, akinek az a sorsa, hogy örökké a szívedben maradjon, még ha távozik is az életedből.
A vetélés már-már zsigeri szinten magányos, fájdalmas és elkeserítő élmény. Ha megtörténik, könnyen élhetjük meg személyes kudarcként, holott nem az. Vagy tragédiaként, pedig attól függetlenül, hogy az adott pillanatban mennyire kétségbeejtőnek érződik, szintén nem az. Azt senki sem mondja el, hogy a vetélés gyakori jelenség, jóval több nővel megtörténik, mint gondolnánk, főleg ahhoz képest, hogy mekkora csend övezi. (...) Nem több egy természetes biológiai döccenésnél, amelynek során egy megtermékenyült petesejt, valószínűleg nagyon is jó okból, kénytelen volt kilökődni.
A szeptember 11-i terrortámadást követő napokban és hetekben az élet visszatért a megszokott kerékvágásba, mégsem volt rendben semmi. Olyan volt egy kicsit, mintha az ember kifordítva vette volna fel a kedvenc pólóját: fel lehet ismerni, hogy ugyanaz a póló, mégis dörzsöl, kilátszik a varrás, kilógnak a címkék, a színe halványabb, és a felirat is visszafelé van rajta. Csakhogy, szemben a pólóval, a világot nem lehet visszafordítani. Örökre így marad, míg végül mindenki megszokja.
Olyan vagyok, mint azok a hópelyhek, amiket régen az iskolában csináltunk. Tudod, amikor összehajtogatsz egy papírlapot, és addig vagdosod, amíg ki nem jön egy ilyen hópehelyminta. Úgy nézek ki, mint egy ilyen papír hópehely, csak rajtam minden lyuknak neve van. És senki, se te, se én nem tudjuk befoltozni azokat, amiket valaki más hagyott maga után. Annyit tehetünk, hogy fogjuk egymás kezét, hogy ne essünk bele a lyukakba. Mert ha egyszer beleesünk, lehet, hogy soha többé nem tudunk kijönni.
Az orvosok idejekorán megtanulják, hogy a halál az élet része. A szülőknek ugyanezt nem volna szabad megtanulniuk.
Fájdalmas tovább élni a szeretteink elvesztése után. Egyszerűen fáj. Fájdalmas végigmenni a folyosón, vagy kinyitni a hűtőt. Fáj felvenni egy pár zoknit, vagy fogat mosni. Az étel íztelen. A színek elszürkülnek. A zene bántja a fület, ahogy az emlékek is. Ránézünk valamire, amit máskor szépnek találnánk - a bíbor égre naplementekor, vagy a gyerekektől nyüzsgő játszótérre -, és mindez valamiképp csak mélyíti a veszteségérzetet. A gyászt így, magányosan hordozzuk.
A halottainkkal úgy vagyunk, hogy eleinte, ha róluk álmodunk, ébredéskor keserű haragot érzünk: miért csak álom volt, hogy élnek? Később lassan-lassan alábbadja az ember, és ébredés után is hordozza magával az álom andalító, jó érzését: legalább álmomban éltek, gondolja, s már szívesen álmodik róluk.
Szeretni, majd elveszíteni valakit sokkal rosszabb annál, mint ha ez a személy soha nem is volt jelen az életünkben.
A gyász nem az az időszak, amikor a megjelenésünkkel kellene foglalkoznunk. A gyásznak nem lehet része az effajta megítélés. Mindenkinek meg kell engedni, hogy úgy gyászoljon, ahogy a legjobb neki. Ezzel a gyászolóknak kedvezünk.
A szeretteink sosem halnak meg. Réges-régen Omai mondta ezt. Igaza volt. Mert nem halnak meg, teljesen nem. Bennünk élnek tovább úgy, ahogy mindig is éltek. Mi óvjuk a fényüket. Ha élénken élnek emlékeinkben, így is képesek nekünk utat mutatni, mint a rég kihunyt csillagok fénye, amely ismeretlen vizeken is segíti a tengeren való tájékozódást. Ha már nem gyászolunk, és odafigyelünk rájuk, képesek megváltoztatni az életünket... azaz megváltoztatnak minket.