Gyermekekkel kapcsolatos idézetek
(1025)
Ha gyereked lesz, már nem látod annyira sötéten a világot, mint korábban. Tompul a világ abszurditása és rútsága, az emberek többségének határtalan ostobasága, és azok gyávasága, akik falkában támadnak. Ha gyereked van, fényesebben ragyognak a csillagok az égen. Minden hibádat, tévedésedet és baklövésedet helyrehozza a hála, amit a gyermek tekintetében látsz.
Valahányszor a gyermek olyanért sír, amit megkapnia vagy megtennie nem szabad, ne engedjünk neki csak azért, mert kicsi és úgy kívánja; ellenkezőleg, valahányszor csak alkalmatlan, erőszakos, vegye biztosra, hogy azért sem teljesedik kívánsága.
A gyermek mindent tud, ami az élet nagy rejtélyeiről tudható, de csakhamar elfelejti majd az egészet, és elölről kell kezdenie.
Olyan vagy mint egy műremek,
alig merlek kezembe venni.
Holott én teremtettelek,
én löktelek, én küldtelek
semmiből a világra lenni.
Bizonyos értelemben a gyermek valóban a faj folytatása. Egyéb értelemben azonban a faj biológiai hulladéka.
Amikor anyával és apával sétálunk,
azért én vagyok középen,
mert én vagyok,
akiben anya és apa összeér.
Az agy nem kizárólag puha szivacsjátékokra vágyik. A gyereknek muszáj megtanulnia, hogyha elesik, újra fel tud állni, mert ezáltal mind rövid, mind hosszú távon szívósabbá válik.
Az emberek sokkal humánusabbak lennének véleményem szerint, ha emlékeznének saját gyerekkori ábrándjaikra.
Védelmező természetünk arra késztethet bennünket, hogy állandóan "éjjeli lámpákat kapcsoljunk be" a gyermekeinknek, mert úgy gondoljuk, hogy meg kell világítanunk számukra a teret. Pedig valójában be kell vezetnünk a gyerekeket a sötétbe, hogy megtanuljanak ott önállóan is tájékozódni.
Amikor villamosra, autóbuszra, vagy vonatra száll fel az ember, olyan unott, fanyar, érzéketlen arccal néznek egymásra az utasok, mintha semmi közük sem volna egymáshoz. Ha azonban felszáll egy édesanya gyermekével, mindjárt megváltozik a kép. A gyermek nem tagadja meg magát. Hangosan beszél. Állandó kérdésekkel ostromolja édesanyját. Minden után érdeklődik. Erre csodálatos változás megy végbe az embereken. Felengednek a fagyos tekintetek. Elsimulnak a ráncok a homlokokon. A száj mosolyra nyílik. Az arc szeretetet sugároz... Miért? Mert közéjük lépett az ártatlan szeretet.
Nem tudom, mondhatom-e egyáltalán magamról, hogy kislány voltam - inkább voltam sokáig kisfiú. Fogalmam sincs, de hát ki tudja? Változik ez a dolog.
Mit tesz az ember, ha rájön, hogy valami nem stimmel a gyerekével, mert valahogy más, mint a többiek? Becsukja a szemét. Vagy ahogy a szólásmondás tartja: a homokba dugja a fejét, akár a strucc. Reméli, hogy téved, képzelődik, hogy ez a mostani csak egy problémás korszak, ami majd elmúlik. Önvédelemből azzal győzködi magát, hogy végső soron minden ember egyedi és különleges, nincs semmilyen általánosan elfogadott személyiség.