Gyermekekkel kapcsolatos idézetek
(1015)
Az emberek sokkal humánusabbak lennének véleményem szerint, ha emlékeznének saját gyerekkori ábrándjaikra.
Védelmező természetünk arra késztethet bennünket, hogy állandóan "éjjeli lámpákat kapcsoljunk be" a gyermekeinknek, mert úgy gondoljuk, hogy meg kell világítanunk számukra a teret. Pedig valójában be kell vezetnünk a gyerekeket a sötétbe, hogy megtanuljanak ott önállóan is tájékozódni.
Amikor villamosra, autóbuszra, vagy vonatra száll fel az ember, olyan unott, fanyar, érzéketlen arccal néznek egymásra az utasok, mintha semmi közük sem volna egymáshoz. Ha azonban felszáll egy édesanya gyermekével, mindjárt megváltozik a kép. A gyermek nem tagadja meg magát. Hangosan beszél. Állandó kérdésekkel ostromolja édesanyját. Minden után érdeklődik. Erre csodálatos változás megy végbe az embereken. Felengednek a fagyos tekintetek. Elsimulnak a ráncok a homlokokon. A száj mosolyra nyílik. Az arc szeretetet sugároz... Miért? Mert közéjük lépett az ártatlan szeretet.
Nem tudom, mondhatom-e egyáltalán magamról, hogy kislány voltam - inkább voltam sokáig kisfiú. Fogalmam sincs, de hát ki tudja? Változik ez a dolog.
Mit tesz az ember, ha rájön, hogy valami nem stimmel a gyerekével, mert valahogy más, mint a többiek? Becsukja a szemét. Vagy ahogy a szólásmondás tartja: a homokba dugja a fejét, akár a strucc. Reméli, hogy téved, képzelődik, hogy ez a mostani csak egy problémás korszak, ami majd elmúlik. Önvédelemből azzal győzködi magát, hogy végső soron minden ember egyedi és különleges, nincs semmilyen általánosan elfogadott személyiség.
Minden ember lelki fejlődésében van egy időszak, amelytől morális jövője függ, mely eldönti erkölcsi magatartását. Azt mondják, hogy ez a döntő időszak: a fiatalkor. Ez nem igaz: sok embernél ez már a zsenge gyerekkorában jelentkezik.
Sok gyerek szenved ilyen kényszerbetegségben. Olyasmiket csinálnak, amiket maguk sem értenek. Hiába mondjuk nekik: - Tehetsz bármit, de ne rajzolj a falra. Erre a papírra rajzolhatsz. Ebbe a könyvbe is. Vagy bármely másik felületre. De ne rajzolj, írj vagy színezz a falon. - Ők egyenesen a szemünkbe néznek, és azt felelik: - Értem. - Tíz perccel később már a falra rajzolnak, mi meg éktelenül kiborulunk. - Mi a csudáért rajzoltál a falra? - A gyerekek pedig ránk néznek, és ténylegesen gőzük sincs, miért tették. Tisztán emlékszem erre az érzésre gyerekkoromból. Ahányszor megbüntettek - mondjuk, az anyám kiporolta a sejhajom -, azon tanakodtam közben: miért csináltam ezt? Tudtam, hogy nem szabad. Szólt előre. Az elfenekelés után pedig megfogadtam: mostantól jól fogok viselkedni. Soha többé nem csinálok semmi rosszaságot az életemben, soha, de soha, de soha, de soha - és hogy ne felejtsem ezt el, gyorsan felírok magamnak egy emlékeztetőt a falra... azzal fogtam egy krétát, onnan folytattam, ahol abbahagytam, és nem értettem meg az okát.
Minden megszülető gyermek a saját világának közepe, aki képtelen megérteni, hogy a saját igényein és szükségletein túl is létezik egy tágabb nagyvilág.
A szigorúan nevelt gyerekek néha csak szimpla szeretetre vágynak. És ha megleckéztetik őket, az meghatározhatja a hátralévő életüket.
A szülőket (...) cseppet sem a józan ész vezérli. Egyszemélyes ítélőszékként döntenek a sorsunk felett egész gyerekkorunkban, és olybá tűnik, mintha a legkisebb vétségért is egyből életfogytiglani büntetést rónának ki.
Minden élőlénynek az a tulajdonsága, hogy zsenge korukban könnyen hajlíthatók és alakíthatók, mihelyt azonban megcsontosodtak, többen megtagadják az engedelmességet.
Nyolcéves fiúknak lehet hősökről és nagy csatákról mesélni, de egy ártatlan család lemészárolása más lapra tartozik. Különösen, ha valóban megtörtént.
Kamasznak lenni pokoli érzés. Természetes, hogy az. Végül is át kell esned az első újjászületéseden a megszületésed óta. A hernyó átalakul pillangóvá; az édes, sárga kiscsirkéből rekedtes hangú, félig kifejlett, csúnyácska madár lesz, akit senki sem tart már aranyosnak; és a kis petárda tűzijátékként robban. A gyermekből kamasz lesz.
Különös, hogy minden gyerek elfogadja azt, hogy egyszer csak fel kell nőni. (...) De ki döntött így? Az élet? A felnőttek? Akik egyszerűen csendben feladták önmagukat, a falovaikat, az erdőiket, a maszatos arcukat, és halkan és észrevétlenül leszoktak a nevetésről, az álmodozásról, a játékról, majd lassan elkezdtek Fifát játszani, és úgy tenni, mintha nem játszanának, végül pedig teljesen leszoktak a játékról? Ki dönt ebben? Ki döntött? Mikor felejtettek el mindent?