Gyermekekkel kapcsolatos idézetek
(740)
Szépen cseng, hogy az ember másokért él, másokért tesz, de amikor tényleg ott a gyerek, akkor kapnak értelmet ezek a szavak.
Nem adhat nekünk drágább ajándékot a sors, mint azt a kincset, amely hus a mi husunkból, vér a mi vérünkből; aki megmutatja nekünk: mi hát a mi küzdelmünk célja és jutalma? Semmi, semmi más, mint hogy az ő édes kacagását halljuk, növekvését lássuk, fölcseperedésével szerető fészkünkből szárnyra bocsássuk...
Még senki nem fedezte fel, hogy milyen mély együttérzés, kedvesség és nagylelkűség rejtőzik egy gyerek lelkében. A helyes nevelés legfőbb feladata, hogy feltárja e kincseket.
Akkor lesz igazi a gyerekirodalom, ha azt tehetséges emberek írják. Az, hogy különböző stílusok léteznek, technikai újdonságokkal megtűzdelt szövegek, az érdekesnek érdekes, de a lényegen nem változtat. A lényeg mindig az, hogy jól kell írni. Ehhez most rögtön hozzá kell tennem, hogy úgy kell írni, mint a felnőtteknek, csak egy kicsit jobban. Mégpedig azért, mert a gyerekek érzékenyebb közönség, az irodalom szinte szó szerint épül be a fejükbe, a lelkükbe, az életükbe.
Ki látja nőni gyermekét a jelen pillanatban? Senki. Az idegenek mondják: "Mennyire megnőtt!" Az anya vagy az apa azonban nem látta nőni gyermekét. A gyermek az időben lett. És minden pillanatban az volt, aminek lennie kellett.
A nő gyermekét értelmessé, bölcscsé szeretné tenni, e törekvésében saját eszmeköre tágul, s ez önképzés nem ritkán a nőnek lelkét oly józanná és szilárddá képezi, mint a gladiátort a küzdelem.
Soha senki sem tanult még meg járni úgy, hogy járt. Ahhoz, hogy egy gyermek járni tudjon, először más készségeknek kell a helyükre kerülniük - olyanoknak, amelyekre a felnőttek nemigen gondolnak, és amelyek elsajátítására nem is emlékeznek, mint például a hát homorításának és a fej felemelésének a képessége.
Függetlenül attól, hogy mely kultúrába születtünk, valamennyien sötétségben kezdjük az életünket, és e sötétségben zajlik le a legjelentősebb fejlődésünk is. A létezéssel való első kapcsolatunk az anya szívének dobbanásaiba, lélegzésének folyamatába, hangjának muzsikájába és ritmusába van zárva, még ha szavainak jelentését nem is értjük. Az ebből fakadó vágyakozás örökké velünk marad.
A gyerekek már csak ilyenek. Az egyik pillanatban olyan elbűvölők, hogy az ember elérzékenyül, és szinte beleszédül a nagy szeretetbe, a másik pillanatban már süteményért nyafognak vagy épp a popsijukat kell kitörölni.
Szép idő a gyermekkor. Ha az ember egyebet sem ismert meg a folytonos nyomorúságnál, ínségnél, megaláztatásnál, mégis szereti szépnek, jónak, boldognak mondani.
A meditálónak el kell döntenie, hogy most egy darabig semmiben sem dönt majd, el kell terveznie, hogy felad mindenfajta tervezést, azt a lehetőséget kell választania, hogy nem választ. Az indiai vagy kínai utazást megelőzik a takarékosság és a körültekintő szervezés hónapjai. Mint a magasugró, aki hosszú nekifutással fizet a pillanatnyi lebegésért. A gyerekeknek erre nincs szükségük, nekifutás nélkül lebegnek, akár akarják, akár nem.
A gyerekek képesek és hajlandók komolyan venni szüleiket, de ehhez előbb nekik is azt kell tapasztalniuk, hogy komolyan veszik őket, és hogy a szülők egymás iránt is ugyanilyen tiszteletet tanúsítanak.
Engem nem úgy neveltek, hogy higgyek az ördögben vagy a pokol létezésében. Szerintem bántalmazásnak minősül ilyesmivel ijesztgetni egy gyermeket, elhitetni vele, hogy a pokolban fog égni, ha valamit rosszul csinál. Soha nem nevelném így a gyermekemet.