Gyermekekkel kapcsolatos idézetek
(924)
A gyerekek figyelmen kivül hagyhatatlan időmérőként jelzik az ember életének megállíthatatlan folyását, mely máskülönben a percek, órák, napok és évek végtelen tengerének tűnhetne.
Támogatok mindent, ami képes elmozdítani a gyerekeket a PlayStation-től vagy a Gameboy-tól. Az ilyesmi már önmagában is egy kész csoda.
A gyerekek a születésük pillanatától fogva eltöltik az ember szívét szeretettel... és rettegéssel. Főleg a kislányok. Mindentől meg akarod óvni őket. És amikor nem tudod, úgy érzed, megbuktál.
Gondolkodásmódunk, jellemünk már gyermekkorunkban kialakul, és ez rányomja bélyegét későbbi életünkre. A korai érzések, gondolatok belénk maródnak, velünk élnek.
Akár hisz benne valaki, hogy egy magzat embernek számít, akár nem, az kétségtelen, hogy egy felnőtt nő mindenképpen embernek számít. Még ha a magzatnak erkölcsi értéket is tulajdonítanak, akkor sem kaphat olyan jogokat, amit a nőtől vesznek el, aki hordozza. Talán a kérdés nem is az, hogy mikortól számít embernek a magzat, hanem az, hogy mikortól nem számít embernek a nő?
Egy gyerek pontosan megérzi, ha nem jól szeretik. Nem tudja megfogalmazni, de szorongani kezd, leértékeli magát, taktikákhoz folyamodik, hogy több, igazabb szeretetet csikarjon ki.
Miért nem lehet csendben álldogálni? Iskola, mi van az iskolában. Hát szerintük én erről élvezettel beszélek? Hagyjuk már azt a rohadt iskolát. Komolyan, ha egyszer kijárjuk az összes osztályt, nagyon megünnepeljük. Mert akkor már hiába kérdezik, hogy mi van a suliban: semmi, kijártam, pont. Leszakadhatnának már erről a témáról. Miért nem azt kérdezik, merre csavarogtunk mostanában, mikor készítettem utoljára íjat meg csúzlit, mikor voltam pecázni, van-e már újabb kvarcjátékom? De ilyeneket egyik sem kérdez, csak a hülyeség mindig.
Szerinted mikor jön majd el az a pillanat, amikor azt feltételezik majd az emberről, hogy nem egy komplett idióta? Mindenhol hülyének nézik a gyerekeket.
Nem igaz, hogy nem lehet néha lazítani. Milyen lesz felnőttnek lenni? Állítólag most a legjobb nekünk. De mi ebben a legjobb? Sehova nem mehetünk kéredzkedés nélkül, nyaggatni kell anyuékat, hogy hadd menjünk horgászni, le a térre, bárhová. A diszkózáshoz meg napokig kell udvarolni nekik, eljátszani, hogy örömmel porszívózunk (...). Zsebpénzünk alig, egy hamburgerre is úgy kell kuporgatni, meg bevetni minden trükköt, hogy összejöjjön a zseton. Mitől olyan jó buli ez? Ha most a legjobb nekünk, akkor valószínűleg rohadt szar lesz felnőttnek lenni.
Biztos, hogy létezik egy nap, amikor még gyereknek számít az ember, mondjuk egy szerda, és akkor csütörtökre már kamasznak tartják. Mondják, hogy ez egy hosszú folyamat, de akkor is csak van egy határvonal, hogy gyerek, gyerek, gyerek, hopp: kamasz.
Néha egy végtag elvesztéséhez hasonlítják valakinek az elvesztését... "Ó, mintha elvesztettem volna a jobb karomat", mondják. De egyáltalán nem olyan. A kar vagy láb nélküli élettel meg lehet birkózni. De egy gyermek elvesztését nem lehet feldolgozni, soha nem lesz könnyebb.
Kezdő szülőként nagy vágyakat dédelgetünk a gyerekeinkkel kapcsolatban: legyen sikeres, népszerű, zseniális. Aztán ahogy múlnak az évek, ezek az igények valami jóval mélyebb vággyá alakulnak. Legyen boldog.
A nevelés nem külső és erőszakos kényszerítést, nem a gyerek fejébe töltött tudást jelent, hanem külső segítséget egy belső érlelődéshez.