Idézetek a halálról
(1876)
Ha meg kell halni, nem védelmez meg tőle a bot. A halál hátulról, a keresztútnál vágja tarkón az embert, mint a házinyulat.
Senkinek nincs saját halála. Nem derül ki, mi a kedvenc illata, hol történt a legizgalmasabb szeretkezése, mennyire izzadt meg nyaranta, kedvelte-e a mosómedvéket, volt-e tyúkszem a lábán, nótázni szeretett-e vagy inni, esetleg részegen nótázni. Minden halottat egyenfazonra vágunk. Sorozatgyártás ez is, mint annyi minden.
Mint halott, már mindenki szent. Mert halottan soha senki még semmiféle bűnt nem követett el.
Én nem hiszek az "élet utáni életben". Megvan a magam meggyőződése arról, hogy mi lesz "azután". Molekulákká bomlunk: molekuláink az univerzumban keringenek majd.
Mindannyian meghalunk, és a halál sokkal tovább tart az életnél. Úgy érzem, bizonyos értelemben sejtem, milyen lesz, hiszen a születésünk előtt is "halottak" voltunk.
A haláltól nem félek, a halál nem rossz, a halál a nehéz
életből csak egy darab,
a hosszú haldoklás az, ami rémes, ami rossz még,
midőn a kilőtt érzékek mindenről, mindenről erőtlenül
visszahullanak.
Nem kell az üdvösség (...), ha itt
Lent megrohad a testem.
Az égben is kell minden, amit
a földön megszereztem.
A föld majd azt, ki elbukott,
megengeszteli és bezárja
a jóságos sötétbe, ott
az örökélet kamrája.
Harcolhatunk foggal-körömmel olyan javakért, amiket később egyetlen pillanat alatt bármikor elvehetnek majd tőlünk. Ugyanez áll mindenre, amit - bár épp ugyanilyen bizonytalanok - szeretünk a "magunkénak" gondolni: társadalmi státuszunk, egészségünk, fizikai erőnlétünk vagy épp emberi kapcsolataink. Hogyan is birtokolhatnánk őket, amikor rajtunk kívül álló erők - a sors, a balszerencse vagy épp a halál - figyelmeztetés nélkül elragadhatja őket tőlünk? Mi marad tehát, amit valóban a sajátunknak mondhatunk? Csakis saját életünk - és az sem túl sokáig.
Eggyel több vagy kevesebb... a halál angyala annyi életet vesz el, amennyit akar.
Végtelen szerelem (sorozat) c. film
A halál a legkülönfélébb, kifürkészhetetlen módokon érheti az embert. Ami balesetnek tűnik, amögött gonosz szándék lapulhat, s fordítva, egy gyilkosságról is kiderülhet, hogy végzetes balszerencse volt csupán.
Mindannyian meghalunk, ez a sorsunk, az embereké. Tudjuk ezt, és mégis, a halállal szembesülve ragaszkodunk az élethez. Amikor magam is elérkezem a véghez, a lehető legkevesebb kötődésre fogok törekedni. Szeretném úgy elhagyni ezt a világot, hogy azt gondolhassam, jó életem volt.
Az ember megszületik. Ilyenkor nagyon közel állunk a vászonhoz, és semmit nem értünk az egészből. Csak a rengeteg fényt és színt vesszük észre. Azonban ahogy idősebbek leszünk, egyre hátrébb lépünk, és kezdjük megpillantani a képet. A kis színpöttyök virágformát öltenek, emberekké olvadnak össze, kutyákká. Lesz rálátásunk. De amikor valaki örökké él... vagyis ha örökké élne, akkor folyamatosan távolodnia kellene a képtől, és a festmény hamarosan csak egy élénk színű négyszög lenne valahol messze a távolban. Még mindig emlékeznénk arra, hogyan nézett ki közelebbről, de valójában már nem látnánk. És addig kellene távolodnunk tőle, míg végül a színek is eltűnnének, és a kép már csak egyetlen fénypont lenne. Aztán ezt is magába nyelné a környező sötétség, mint amikor kihuny a csillag.