Idézetek a halálról
(1905)
Féljük a halált, de a halál az, ami életre kelti az időt. Nélküle az élet jövő nélküli, határtalan területté válik.
Mi, akik az élőlények közül emberként jövünk a világra, útravalóul, mint a mesebeli szegény gyerek, mindannyian egy parányi batyut, s a hamuban sült pogácsában választ kapunk életünk korral súlyosbodó kérdéseire. Csakhogy ez a batyu kibontatlan, s így a végsőkre, a legtalányosabbakra - azaz, hogy mivégre születtünk, s hogy miért kell meghalnunk - ki-ki a maga hajlama és lehetősége szerint keres megfejtést, (...) hogy miért kell elapadnia a lélegzetnek, megkeserednie az érkezésünkkor oly gyanútlan boldogságnak.
Az ember sokszor azt se tudja pontosan, ami vele történt, nemhogy másokkal. Igaz, van, ami nem vonható kétségbe: például a halál.
Jóllehet az újságok és a tévécsatornák teletömik a fejünket gyilkossággal, erőszakkal, vagy bármi mással, még mindig messze vannak a manapság legszokványosabb halálozási októl az Egyesült Államokban. A három leghétköznapibb halálok a táplálkozással függ össze. Szívbetegségek, rák és szélütés. És mégis az amerikaiakat jobban érdekli, hogy lelőhetik őket az utcán, mint hogy egészségesen étkezzenek. Kissé távol áll a valóságtól. Nyugodtan megengedhetünk magunknak egy pillanatnyi kacajt az amerikaiak kárára. Ha ezzel megvagyunk, emlékeztethetjük magunkat arra, hogy nálunk sem sokkal jobb a helyzet.
Leginkább azt szeretném tudni, hogy hol fogok meghalni, méghozzá azért, mert akkor sosem megyek oda.
Én az örömtől akarok meghalni,
Mit a sok kín után nem fogok elbírni.
De ha ily szép halál nem jutna számomra,
Átokkal, szitokkal szállok a pokolra.
Amit halálnak nevezünk, nem más, mint testünk átalakítása a föld által, mely molekuláinkat átrendezi, és újra összerakja. Ha így nézzük, halál nem létezik, csupán a halál és az élet örök egymásba alakulása, mely folyamatban az élő egyén veszi át a molekulák funkcióját és szerepét. Ennyi.
A gyerek nem érti a világot, de nem is fél úgy tőle, mint a felnőtt. Ő csak elbámészkodik rajta. A felnőtt viszont inkább retteg tőle. Miért? A halál miatt.
A halál nem egy kedves dolog: sötét, és sötétség vesz körül, akármerre nézel, miközben teljesen egyedül vagy.
Amint megszületünk, onnantól szöszöl rajtunk a halál, (...) aztán végül így vagy úgy, elvisz mindenkit a kaszás, tokkal-vonóval.
Kitették ide a temetőt, a város határába. Észrevették, hogy manapság ez a szokás? Minden új város a peremre rakja a temetőjét. El vele - ne is lássuk! Nem viseljük el a halál gondolatát. A sírkövek is erről árulkodnak. Soha nem az áll rajtuk, hogy az alattuk lévő fickó "meghalt", mindig "elhunyt" vagy "jobblétre szenderült". Régen nem így volt.
Ez a világ, azt hiszem, nem az igazi otthonunk, és minél inkább törekszünk arra, hogy otthonunknak tekintsük, annál nehezebb lesz elszakadni tőle. Mert egyszer el kell szakadnunk tőle. Csak mintha nem gondolnánk igazán soha erre az elszakadásra. Úgy teszünk, mintha nem lenne halál.
Az élet egy szempillantás alatt elmúlik. Igen kevés ember él jelenleg azok közül, akik már száz éve is itt voltak. És mi is viszonylag hamar elmúlunk.
A halál a Hideg Asszony. (...) Jön, amikor kedve tartja, viszi, ami kell neki. Arca nincs és hangja sincs. Csak jön és visz és megy a Hideg Asszony. Ez minden. Mentében kap el és visz el, aztán bedug valami lyukba. És az utolsó égboltszeletben, amit látsz, mielőtt végleg elföldelnek, még egyszer megjelenik, és rád lehel. És minden, ami eztán marad neked, a sötétség. Meg a hideg.