Idézetek a halálról
(1602)
Mindannyian tudjuk, hogy nem vagyunk halhatatlanok, hogy lehet hát, hogy a halál alig jut szerephez a terveinkben?
Sokkal nehezebb határvonalat húzni az élet és a haldoklás, mint az élet és a halál között.
Az ember néha rájön, hogy ha nem kockáztat semmit, hogy életben maradjon, az rosszabb a halálnál.
Az az ember, akinek volt már része valódi halálfélelemben, mindennap örül annak, hogy még nem halt meg.
Az ember nem döntheti el, hogyan haljon meg. Valaki más dönti el helyette. Mindig valaki más.
Lehullsz majd, nem másképp, ahogy
Elszáradt levelek hullnak le a fákról;
Meghalsz majd, nem másképp, ahogy
Legszegényebb szolgáid halnak.
Minden életben van egy halálos ítélet (...). Pontosan tudom, hogy egy szép napon, talán még ma, rossz hírt közölnek velem. Na de addig is ki a főnök? Én! Én így élem az életem.
Szeretném, ha a halálom után az emberek azt mondanák rólam: "tovább élt, mint bárki, akit ismerek".
A kövek tükröződnek a vízben. Isten tükröződik az emberekben. A szerelem tükröződik a csalódásokban. Az igazság a történetekben tükröződik. Élünk, dolgozunk és meghalunk ugyanaz alatt a láthatatlan kupola alatt. Szegények és gazdagok, muszlimok és megkereszteltek, szabadok és rabszolgák, férfiak és nők, szultán és elefánthajcsár, mester és tanítványa... azt hiszem, a kupola az egyetlen olyan alakzat, amely alatt mindannyian megférünk. Itt minden különbség eltűnik, és minden egyes hang, örömé vagy bánaté, egy mindenkit átölelő, néma szeretetfelhővé válik.
A halál új életet szül, mondják az emberek. Csakhogy az emberek ostobábbak, mint a legostobább kecske. Én mondom: a halál nem szül semmit! A halál a Hideg Asszony.