Idézetek a halálról
(1861)
Az élet pusztán ideiglenes fényűzés, amelyet vagy erőszakkal oltanak ki, vagy gyötrelmes fájdalmak vetnek neki véget.
A halál a legpontosabb mérce, mivel egyértelmű és végleges. Ha a páciens teste oszlásnak indul, még a legmakacsabb orvosnak is be kell látnia, hogy kezelése nem vált be.
A haldokló nem érez szagot és ízt, nem lát és nem hall többé. Csak a tapintás érzése maradt meg; nyugtalanul fekszik, karjait ide-oda lóbálja, minden pillanatban változtatja helyzetét; mint már mondottuk, olyan mozdulatokat tesz, mint a magzat az anya méhében. Az őt lesújtani készülő halál nem ébreszt benne semmi félelmet, mert már nincsenek gondolatai, s úgy fejezi be az életet, ahogyan kezdte, vagyis anélkül, hogy tudatában volna ennek.
A valóság vékony jég, de a legtöbben egész életükben elkorcsolyáznak rajta, és csak a legeslegvégén szakadnak be.
Ahhoz, hogy megértsük a halált, a születést kell néznünk. (...) Míg a méhben vagyunk, abban a létezésben élünk, igaz? Fogalmunk sincs róla, hogy a következő életünk csupán centikre van. Talán a halál ugyanolyan. Talán csak a következő élet. Néhány centinyire.
A való világban minden egyes kis kockázat összeadódik és csökkenti a várható élettartamodat. Ha hegyet mászol, motorozol, a csőcselékkel lógsz, a saját kisrepülődet vezeted, abszintot iszol, cigarettázol és csütörtök éjjelente parkourozol, a várható élettartamod jelentősen csökken, még ha önmagában egyik tevékenység sem jár számottevő veszéllyel. Az ismétlések a kis valószínűségű eseményekkel kapcsolatos paranoiát - még azt is, ami elsőre "betegesnek" tűnik - tökéletesen racionálissá teszik.
Biológus számára az élet természetes része a vége is, ebben sem különbözünk a velünk együtt élő sok tízmillió fajtól, de az ember kreatív lélek és képes a természetes halált felnagyítani, valami elképesztően egyedi végzetté torzítani. Jobb, ha tartózkodunk ettől.
- Amikor az emberek meghalnak, a lelkük a mennybe kerül, de csak egy kis időre. Akkor látják a régi barátaikat meg ilyesmi, hogy emlékezzenek a régi időkre. De úgy gondolom, egy idő után elkezdenek a földi életükön tűnődni, hogy jók vagy rosszak voltak-e, meg hasonlók. Aztán újra megszületnek kisbabaként.
- És ez miért jó nekik?
- Mert kapnak még egy esélyt, hogy jól csinálják a dolgokat (...). A lelkük jóváteheti, amit elrontottak.
A temetőben az a vigasztaló, hogy ők halottak, ellentétben velem. Valaha emiatt bűntudatom volt, de ma már nincs.
Szívesen gondolunk úgy a halálra, mint az egyenlőség bajnokára. A halált senki sem kerülheti el: sem a koldus, sem a királyfi, sem a hajléktalan, sem Mark Zuckerberg. Mindenki meghal. Viszont a gazdagok, ha el nem kerülhetik is a sorsukat, az adatok tanúsága szerint manapság már egész jól el tudják napolni a dolgot.