Idézetek a halálról
(2101)
Irtózom a haláltól. A másokétól még jobban, mint a magamétól. Testi utálatot kelt bennem, és ami ezzel iker: megvetést. Megaláztatásnak érzem a halált, mely csak élhetetleneket s értékteleneket érhet, s mondhatatlanul megcsökkennek előttem a nagy emberek, ha meghalnak. Valaki, aki többé nem számít. Hogy lehetne az nagy ember?
Mentül több halált érek meg, annál jobban gyűlölöm az életet. Mert mind világosabban látom, hogy a halál nem megszakítja az életet, hanem az élet megkezdi a halált.
A halottakat, hiszen úgy sem segíthetünk rajtuk, minden mód el kéne tenni láb alól; tetemüket elhamvasztani, nevüket kitörülni, képüket elpusztítani, s minden nemzedéknek, ha már megszületik, újra kellene próbálnia megkezdeni az életet.
Az evolúció dicséretes ajándéka (...), hogy az emberi fájdalmak, félelmek, szenvedések elenyésznek a személyes halállal, a szárnyalásokból és bukásokból, gyönyörökből és kínokból semmi sem marad. Ha minden boldogtalan, gyötrődő ember érzéseiből csak egyetlen atom is megmaradna, ha így gyarapodna a nemzedékek öröksége, ha egyetlen szikra is átpattanhatna embertől emberig, betöltené a világot a zsigerekből felszakadó üvöltés.
Meghalni, megsemmisülni, elveszteni mindazt, ami nekünk kedves volt, elveszteni az életet, elveszteni a napsugárt, a kék eget, a gyönyörű természetet, milliónyi virágával, zöld erdeivel, égbetörő szikláival, havas csúcsaival, bájos tavaival, csörgedező patakjaival, hatalmas folyóival s a végtelen nagy hullámzó tengerrel, ez a halál.
Mi nem kívánkoztunk a világra és mégis itt vagyunk, nem kívánkozunk el abból és mégis el kell azt hagynunk. Ez a természet törvénye.
Évek túl hamar szállnak el,
Csavargó haja hófehér,
Szíve dobban még, szeme tűzben ég,
De hívja már az örök pihenés.
Meg kellene szokni azt a gondolatot, hogy semmit sem nyerhetünk azzal, hogy élünk, de azzal sem, hogy meghalunk. Ebből a bizonyosságból kiindulva előnyösen megszervezhetnénk a létünket.
Tudjuk, mindenki meghal majd egyszer, talán mi is, de valójában képtelenek vagyunk elhinni, hogy ez velünk is megtörténik. Ha jönnek a jelek, kétségbeesünk, személyiségünk összeomlik a rémülettől, pedig lehet, hogy van még valamennyi idő; néhány nap, hónap, néhány év. Aki igazán felfogta a világ természetét, az méltósággal hal meg. Elfogadja az elkerülhetetlent, pedig lehet, hogy jó néhány évvel előbb érkezik, mint az természetes volna.
Kiszámíthatatlan, hogy az idő kerekei merre gurulnak tovább, szalad velünk a pillanat, és kirángat minket a létezés peremére, oda, ahol minden egyszerre történik, és mégis minden moccanatlan.
A halál elkerülhetetlen biológiai esemény, alig tudunk valamit igazítani rajta, de az ember élete nem csak biológia, hanem szellem, kultúra, tudás, felismerések, tanítás, írás, példamutatás, méltóság. Ezek mind fontosabbak, mint a halál. Ezek segítenek, hogy sok szálon keresztül beépüljünk a társadalomba; ha sikerül, ha elfogadnak, élünk tovább egy magasabb létsíkon. Olvassák műveinket, beszélik történeteinket, hivatkoznak ránk, együtt vagyunk a minket ismerőkkel évszázadokig.
A halál az halál, nem számít, ki is vagy; a szenvedés minden nyelven ugyanaz.
Miért félsz az utolsó napodtól?! Nem járul hozzá jobban a halálodhoz, mint bármelyik másik. Minden nap a halál felé tart, az utolsó odaér.