Idézetek a halálról
(1696)
Egy isten van: a hömpölygő idő,
emésztő mult, jövendő rettenet;
kockázunk, míg a számunk ki nem jő,
akkor közönnyel mélyre eltemet.
A halál figyelemre méltó dolog. Az emberek úgy élik az életüket, mintha nem létezne, és mégis, talán a halál az egyik legfőbb ok az életre. Néhányunknak annyira erősen benne van a tudatában, hogy dühössé és makaccsá válunk tőle. Néhányunknak szüksége van az állandó jelenlétére, hogy láthassuk, mi az ellentéte. Megint másokat annyira lefoglal, hogy már jóval azelőtt ott ülnek a váróteremben, mint hogy bejelentette volna érkezését. Félünk tőle, és mégis, a legtöbben leginkább attól félünk, hogy valaki mást ragad el, nem minket. Mert a halállal kapcsolatos legnagyobb félelmünk az, hogy elmegy mellettünk. És ott hagy minket magányosan.
Az önkéntes halál értelmetlen. Az ember előbb-utóbb úgyis meghal, akkor meg minek siettetni a dolgokat?
Elmúlik minden, ha a minden múlik el,
ha idegenné válik a lélegzetvétel,
nem fáj a hiány, nem bánt az üresség,
csak a végtelen lesz végtelen,
ha eljön majd a vég.
Még ha hiszek is abban, hogy van a halál után valami, talán létezik lélekvándorlás is, ez nem vigasztal: nem tudom elképzelni, hogy el kell szakadnom a családomtól, azoktól, akiket szeretek. Rettegek a gondolattól, hogy nem tudom, mi lesz velük utánam.
A buddhisták úgy tartják, hogy a test a lélek védőburka, a lélek halhatatlan, ami a halál megérkeztével ugyan eltávozik a testből, de valaki másban újjászületik. A távozás azonban a halál beálltával nem azonnal következik be, hanem egy hosszabb folyamat, ezért az elhunytat csak akkor lehet eltemetni, amikor a spirituális vezető úgy ítéli meg, hogy a lélek már eltávozott a testből. Ez idő alatt a testet nem szabad bántani, hogy a lélek a megvilágosodásra koncentrálhasson.
A halál számos változást indít el, amelyek egy része szabad szemmel is látszik, illetve egyéb módon is érzékelhető.
A test szépségéhez szükség van az életre, arra a valamire, amitől az alvó ember alszik és nem halott.
Szerintem a halál után semmi nincs, és ha mégsem lenne igazam, vállalom a következményeket.
A krónikus betegek esetében a "halál" szerintem már az életben megjelenik, akár több nappal az elmúlás előtt. Szakkifejezéssel "facies Hippocratica", vagyis "hippokratészi arcként" írják le azt a szövegben pontosan soha vissza nem adható arckifejezést, amely az elhunytakon látható, és a haldoklókra is jellemző.