Halottak napi idézetek
(27)
A tegnapi nap a halottaké s az emlékezésé volt. A csendes temetők felékesültek. Az ősztől letarolt sírhalmokon melegítő világító mécsek égtek, koszorúk feküdtek. (...) Aztán, öregbedett az este, kialudtak a mécsek. Az emlékezők serege hazatért... Egy esztendeig ismét éjszaka lesz a temetőben.
Ma a halottak napja van! Nem a csüggedés merev fájdalmával, de a kegyelet meghatottságával lépünk e hantokhoz, s egy könnyet ejtünk... rájok, koszorú gyanánt... Ez a könny, mely beszivárog a rögökön át az életrehívó emberi akarat igaz csöppje... súgja meg a halottaknak valamennyink hívó üzenetét...
Szívek, tilos a nagy világítás,
S virág sincs annyi már,
Elpazaroltuk régi ünnepen;
Egy-egy szálat visz némán, könnyesen,
Ki ma este a temetőbe` jár.
Hiába, virág sincsen annyi már.
Fájdalmunkat ma rejtegetni nem kell.
Halandó, gyönge testvérek vagyunk ma.
Sirok között egyenlő minden ember,
Akár ott sirva, akár oda jutva.
Ne jöjj el sírva síromig!
Nem fekszem itt, nem alszom itt.
Ezer fúvó szélben lakom,
Gyémánt vagyok fénylő havon,
Érő kalászon nyári napfény,
Szelíd esőcske őszi estén.
Mit gyászolunk? hitet, szerelmet,
Egy álomnál tündéribb valót.
El nem csókolt csókot, százat, ezret,
Bűnöst, hűtlent és vérforralót.
Még ajkamon kisért illata
S nem sodorja onnét el, csak a
Vén halál maga.
Ő cirógatja ma barna hajam.
Halottak napja van.
Halottja van mindannyiunknak,
Hisz percről-percre temetünk,
Vesztett remény mindenik percünk
És gyászmenet az életünk.
Sírhantolunk, gyászolunk mindig,
Temetkező szolgák vagyunk!
- Dobjuk el a tettető álcát:
Ma gyásznap van, ma sírhatunk!
Szent napján a kegyeletnek
Én is felgyujtom mécsemet,
S míg árnyaik körüllebegnek
Szárnyadon, bús emlékezet:
Imádkozván ím újra látom
S ontom értük hő könnyemet -
Vágyam, szerelmem, ifjuságom:
Halottaim - pihenjetek!
Mifelénk a halottak napja a legfontosabb ünnep (...). Ilyenkor tízmillió gyertya gyúl, a holtak szellemei kikelnek a sírból és karöltve járnak körbe, mindenki felkerekedik, hogy találkozzék a halottaival, azok meg üdvözlik az élőket.
Van egy nap, amikor kimegy a falu a temetőbe, virággal és fénnyel, ami elmúlik, és békével, szeretettel, ami nem múlik el. Nincs már ezen a napon fájdalom, csak enyhe távoli szomorúság úszik a táj felett, mint maga az ősz bánatos, ködös álomra készülő ragyogása.
Látogattunk. Minket senki se látott.
A temetőbe vittünk ki virágot.
Kik idejöttek egyszer, egy napon,
ki voltak írva sok-sok kőlapon.
Elmondtad, Nagyi, mi élők vagyunk,
De közülünk egyenként itt hagyunk
valakit mindig...
Mindenszentek: hideg ősz
bolyg a szellem fázva,
fázó népség temetőz
sírokon gyertyázva.
Jaj az év temető,
mindennap egy holt,
minden napra minden éj
ráírja, hogy: Volt.
A sír nem csupán egy gödör, amelybe elásnak egy holttestet vagy egy urnát, hanem menedékhely a szeretteink szívének, akiket az elhunytak hátrahagynak.