Hiányérzettel kapcsolatos idézetek
(624)
Fekete a nap a dombok között, a folyó fehér áramlása néma. Egy fuvallat bőröd képét rajzolja üveges szememre, hallójáratomban lélegzeted.
Hiányzol, mint halaimnak a szárított bolha reggelente,
én csak ülök itt, és hallgatom az Ave Mariát,
és közben kinyílik a fotóalbum, és egy virág nő ki
az arcodból, és betölti a szobát a szemeiden át.
Mióta távol van tőlem, azóta még jobban növekedik szerelmem. Ez a növekedés megijeszt és megdöbbent. Jobban szeretném az ellenkezőt. És a természet rendje is az lenne.
Az eszemnek a fele mindig magánál van: először, írni nem tudok, eszmeköröm mindig magával foglalkozik, olyan vagyok, mint a másüvé átültetett fa, megszokni nem bírok ide, mindig úgy látszik, hogy én nem vagyok itt otthon. (...) Nem fájdalom az, amit maga után érzek, hanem annál rosszabb, unalom és blazirtság minden iránt; kedélyem nyomott, és nem ömlik el rajta az a nyugalom, mely megfűszerezi az ember életét.
Hiányzol nékem, drága asszonyom,
hiányzol, mint a bénának a kéz,
hiányzol, mint a sötétből a fény,
hiányzol, mint a jégből a meleg,
hiányzol, mint a süketnek a dal.
Hiányzol, mint a télnek a virág,
hiányzol, mint a napvilág a vaknak,
hiányzol, mint a holt ajkról a csók,
hiányzol, mint a bútól az öröm.
Nagyon, nagyon hiányzol,
első perctől hiányzol,
mint víz a sivatagi szomjúságnak.
Hiányzol, mikor mellettem haladsz: ha
találkozik két gyorsvonat, csak néhány
percig futtatja egymás mellett őket
a párhuzamos sínpár.
Nem kell ide más
Ülök a fűben és csak várom a csodát
Szürkébb az ég is, mikor nem gondolok rád.
Hiányzol, mint
a gombnak a kabát,
aki maga sem
érti veszteségét
s titkon sem sejti
elhullt önmagát.
Hiányzol, mint levél a fának,
Dideregnek a csupasz ágak.
Hiányzol, mint a víz a halnak,
Egy kis idő, és belehalnak.
Hiányzol, mint vaknak a látás,
Papnak isten, hívőnek áldás,
Forradalmár a forradalmat
akarja úgy, mint én akarlak.