Hiányérzettel kapcsolatos idézetek
(602)
Nevezd aminek akarod
hogy minden öröm félöröm
és minden szépség fénytelen
mert nem vagy itt velem.
Eltűntek mind a csillagok,
Többé egyikük sem ragyog,
Továbbálltak, és ennyi.
Szeretnék veled lenni!
A tőled távol töltött időszak nem volt más, mint egyetlen hosszú szerelmes levél, minden hangjegyet, amit lejátszottam, neked játszottam.
Hadd cseréljem el szívemet a tiéddel! Onnan fogod tudni, milyen mélységesen hiányzol nekem.
A Sors keze bárhová üldöz, mindig visszavágyódom hozzád, akinek kezeibe az Életemet elhelyeztem.
Most csak fekszem a padlón, az ajtó zárva,
Hányszor, de hányszor mondtam már, itt megtalálsz,
De te nem jöttél, én meg csak vártam rád hiába,
Pedig ez még ugyanaz a régi ház, tudod te jól, hogy
Hol a csengő, ha éppen erre jársz.
Képtelen vagyok azzal tölteni a napjaimat, hogy magára várok, nem élhetek maga nélkül! A maga helye itt van, mellettünk! Egy percet sem tölthet távol tőlünk, nemhogy egy napot! Egyébként nem is értem, hogy bírja ki a többi ember, hogy maga nélkül él.
Mindig lesz valami, amit hiányolsz, ha elmész, ha maradsz. Az életünk búcsúzásokból áll.
Nem jössz, pedig
ha nem vagy itt, félek, nem vagyok én sem.
Mint szélben öngyújtód, ha ujjaid
nem görbülnek köré, kilobban létezésem
távolléted szelében.
Hiszem, hogy vagy. Hiszem, hogy nem hagytál el. Hiszem, hogy szeretsz, hogy védel, segítesz, hogy akarod, hogy szóljak helyetted. Hiszem, hogy így is lehet szerelmesnek lenni, hiszem, hogy én és csak én voltam neked minden, hiszem, hogy minden betegséged - lelki-testi nyomorúságod - ellenére is igaz volt, amit mondtál: hogy én voltam az egyetlen az életedben, ami tökéletesen sikerült, életed egyetlen, igazi diadala, sikere.
Sok félelem, indulat és gyűlölet van manapság a levegőben. (...) A legnagyobb hiánycikk manapság a jóakaratú ember, akiből béke árad, és nem zaklatottság.
Hiába a finom kávé, sütemény, a siker, pénz, ház, autó, utazás... az egész világ... ha a szék üres. Velem szemben. Mert nem a szék, nem a fotel üres. Hanem a szívem. Nélküled.
Ha az eszébe jutok, sosem vagyok ott. Ha az eszembe jut, sosincs itt. Olyan meg nincs, hogy ne jusson az eszembe.
Kettejük között csak annyi szerepe maradt a szavaknak, hogy keretbe foglalják a csendeket.