Hiányérzettel kapcsolatos idézetek
(547)
Hogy valaki hiányozzon neked, először részesülnöd kellett abban a kegyben, hogy az életed része legyen.
Az embernek olyan furcsa dolgok hiányoznak, amikor elveszít valakit. Apró dolgok. A mosolyok. Ahogy megfordul álmában.
Van egy hely a szívben, ami betöltetlen
egy űr
Még legjobb pillanatokban
és a legjobb időkben is
tudni fogjuk,
Tudni fogjuk
jobban, mint valaha,
hogy az a űr a szívünkben
sosem lesz betöltve.
Karod ölelése nyomot hagyott a derekamon
tenyered simítása az arcomon
ajkad az ajkamon
most is úgy érzem mintha
mintha...
Most is suttogom neved a semmibe
vágyom szégyenlősen titkolt
két sóhaj közül kirobbanó érzelmeidre
zsigerig izgató szavaidra
szidj össze rendíts meg mindegy csak szólj hozzám
nem bírok nélküled létezni lenni élni.
A hiány érzése összenyomja az ember mellkasát, és levegőt se tud venni miatta. Minden összeomlik kívül és belül, ami addig szilárd volt, és az ember azt hitte, lehet rá építeni.
Egy nő sosem a létével csábít, hanem a férfiban keltett hiánnyal, azzal az őrületes testi és lelki szomjúsággal, amely a másikban támad.
Senki sem vágyik arra, amit folyton elérhet, ami nemcsak mindig mellette, de konkrétan a nyakában van. Néhány nap a másik nélkül gyakran a hosszú távú kapcsolatokban is felpiszkálja a vágyat, a szenvedélyt, hiszen ilyenkor van lehetőségünk megélni azt, hogy mit is jelent nekünk valójában a másik.
A szerelem (...) egyfajta függőség, éppen olyan, mint cigarettázni vagy kokaint használni, csak ebben az esetben a jutalom nem a drog, hanem a másik személye. Attól azonban, hogy a másik elérhetetlen lesz, hogy a jutalom megszűnik, az agyi jutalmazórendszer még aktív marad, mi pedig továbbra is akarjuk, sóvárgunk utána, vágyunk rá.
Ahogy a csillagok vágynak az éj után,
mert csak így látható, ha velük ragyog az ég,
én is úgy várlak még, ne legyen reggel, mert kiolt a fény.
Most már mindennek vége
Tündérregénknek vége
Eltünt az árnyerdő éke, lomb virág
Lelkünkben az erdők sűrűje és a lomb
láttalak
fényalak.
Néha a dolgok, amiket természetesnek veszünk, eltűnnek, és azokat aztán nem kapjuk vissza.
Ha mégis találkoznánk,
elmondanám, ami egy ideje foglalkoztat:
hogy az éjszaka csak a bolygó ránk
vetülő árnyéka, hogy az emléked is,
mint a ritka légkör: még bőven meg lehet fulladni benne.
Ha nincsen időd megszeretni, akkor nem fájhat majd a hiánya sem. Hogyan hiányozhat az, ami soha nem is volt a miénk? Hogyan hiányozhat az, amit nem is ismerhetünk?