Idézetek a hitről
(759)
Senki sem "hihet" a természetben; hinni csak abban lehet, ami a természet fölött áll.
A jóban való hit nélkül, akármily alakot ölt is, akár az istenben és a gondviselésben, akár az élet emelkedő fejlődésében, akár az igazság- és igazságosságban és szükségszerű győzelmükben való hit legyen az, sohasem alkottak nagyot és tartósat.
Hinni igen gyakran annyit jelent, mint szemeinket becsukni és hagyni, hogy elessünk.
Isten időnként olyan kérdésekre ad választ, amiket még fel sem tettünk.
Hinni tudni a legfőbb életföltétel, de ahhoz, hogy a fejlődést szolgálhassuk, nemcsak hinnünk, de kételkednünk is szükséges.
Az emberek többsége még legnaivabb hitében sem szabad: miután abban is attól függ többé-kevésbé, hogy a többség mit és hogyan hisz. Mijük is van hát az ilyen embereknek, akiknek, mondhatni, egyebük sincsen, mint a hitük?
Már nem hiszek a dogmák jelentőségében. Annyira hiszek bennük, mint a mitológiában. Karácsonykor elmegyek templomba, készítek ajándékokat, még azt mondom, hogy lemegy a nap, de közben valójában pontosan tudom, hogy "a Föld megy le".
Nem érdemes magunkénak vallani olyan Istent, akinek létét elmetorna révén vagy értelemellenes hitkitörésekkel kell megmenteni.
A hitszükséglet a gyermekkorból datálódik. Az öregkori megtérés voltaképpen regresszió a gyermekkorba, a mama keblére, némi ijedtséggel fűszerezve.
A hívők számára értékes, megnyugtató élmény a hit, de a nem-hívők számára mindez nem jelent semmit. A megtérés inkább megnyugvás, hogy végre mindenre van szabály, nem kell sokat tépelődni.