Idézetek a hivatásról
(246)
Az orvos elsőként ismerje képességeinek határait. Mert csak aki meg tudja különböztetni a lehetségest a lehetetlentől, az az igazi orvos.
A csúcsgasztronómiában dolgozó emberek pontosan olyanok, mint amilyennek a tévében, Gordon Ramsey és a hozzá hasonló sztárszakácsok műsoraiban látjuk őket. Érzékenyek, makacsok, szenvedélyesek, van bennük egy jó adag művészi hajlam, és mindig a tökéletességre törekednek.
Megkülönböztetném a megélhetési szakácsot attól, aki valóban komolyan gondolja ezt a szakmát. Előbbi megcsinálja azt, amit muszáj, de közben azon gondolkodik, hogy mikor lehet végre hazamenni. Ám az utóbbi szenvedéllyel teszi a dolgát.
Sok séf beleesik abba a hibába, hogy egy bizonyos szint felett úgy érzi, neki már nem kell fakanalat ragadnia, az amolyan aljamunka, inkább öltönyben, tárgyalókban, fejben főzi meg az ételeket. Aki így gondolkodik, szerintem soha nem élvezte igazán a munkáját. A jó szakács szeret főzni. Kellenek neki az új élmények, az illatok, a főzés öröme.
Üresjáratú értekezleteken nem szívesen veszek részt, de ha harcolni kell valamilyen igaz, jó ügyért, akkor arra mindig kell, hogy találjak időt, és kell, hogy legyen energiám.
Az embereknek leginkább az válna a hasznára, ha visszamennének az iskolapadba és felidéznék, hogy mi mindenről álmodoztak, mielőtt valaki azt mondta nekik, hogy itt az ideje keresniük valami rendes munkát.
Az emberek többségének a pályáját nem valamilyen belső hivatásérzet szabja meg, hanem többnyire adottságok, lehetőségek, egyszóval külső körülmények. Másképpen van ez a költőnél, a festőnél, a zeneszerzőnél vagy a matematikusnál. Ezeket az embereket ellenállhatatlan vágy hajtja a formák, a színek, a hangok vagy az absztrakt fogalmak harmóniája felé, és boldogtalanok lennének, ha gondolataikat, érzelmeiket, eszméiket nem önthetnék a tudományuknak vagy a művészetüknek megfelelő formába. Ezeknél az embereknél nincs szó pályaválasztásról, hanem inkább valami belső kényszerről, ami megszabja életpályájukat.
Negyvennyolc nappal ezelőtt fejeztem be az orvosi egyetemet, kitűnő eredménnyel, de a kitűnő diploma meg a sérv - az két teljesen külön dolog.
Az utca nem olyan, mint a kórház. Nincsenek falak, műszerek. Ezért megtanítanak minket gondolkodás nélkül cselekedni. Ahogy a katonák is vakon szétszedik, összerakják a fegyvert. (...) Nem is az életmentés az igazi feladatom, hanem hogy jelen legyek, mint lelki fájdalomcsillapító.
Az építészek manapság azért alkotnak, hogy lenyűgözzék a többi építészt, így aztán egy csomó furcsa - javíthatatlan - épület készül, ami alkalmatlan az ott lakók igényeinek kielégítésére.
Az éjszakai ügyelet más időzóna az ország többi lakosáéhoz képest, reggel kilenc van ugyan, de napindítónak nem mondható, amit kortyolunk - inkább altatópohár.
Én nem akarom úgy élni az életemet, hogy a fáradt gőzt gyűjtöm hétfőtől péntekig, és aztán péntek este valami elborulásba kiengedem, hanem én élvezni akarom azt, amit csinálok. Én minden nap lelkesedni akarok.
Az újságírók állandóan megkérdőjelezik önmagukat: olykor katasztrofális heteink vannak, amikor a sztorik nem állnak össze, a források pedig bezárkóznak. Máskor pedig brillírozunk, és még a lehetetlen is sikerül. Az ember néha úgy érzi, ő a legjobb a szakmában, néha meg csak egy romhalmaz, aki inkább valami irodista állást fontolgat. Végül a csúcspontok és a hullámvölgyek kiegyenlítik egymást.