Idézetek az időről
(1601)
Az idő elég nagy úr, sőt azt mondom, a legnagyobb úr, és állati szemét, úgyhogy ledarál mindenkit.
Az időmérő eszköz az élet rövidségére figyelmeztet (...). Földi napjaink árnyak csupán az örökkévalóság időtlenségéhez képest.
A jövőről csak a múlt vagy a jelen nyelvén tudunk beszélni, gondolkodni. Hiányoznak azok a szavak, amelyek új helyzeteket, új találmányokat, új tárgyakat jelölnek. A mai jelen száz évvel ezelőtt leírhatatlan volt, mert nem ismerték a jelentését a komputer, internet, televízió, atombomba szavaknak - hogy csak néhányat említsünk.
Tíz másodperc nem tűnik hosszú időnek, de színpadon ilyen hosszú csönd egy örökkévalóság.
Bizonyos nyilvánvaló értelemben mindannyian időutazók vagyunk. Ha semmit sem teszünk, akkor is másodpercről másodpercre, egyenletes sebességgel, elkerülhetetlenül egyre mélyebbre hatolunk be a jövőbe.
Pusztán az a tény, miszerint számunkra az időutazás ma kétségesnek, vagy akár lehetetlennek tűnik, még nem jelenti azt, hogy figyelmen kívül kellene hagynunk a következményeit.
Amikor a karodon egy szúnyog egy kis vércseppet szívogat belőled, a felé lendülő tenyeredet ő egészen lassú közeledésként érzékeli, és bőven van ideje felszállni, mert az ő anyagcseréje, az ő élettartama sokkal rövidebb, mint a mi élettartamunk (és a mi élettartamunk sokkal rövidebb, mint egy vörösfenyő élettartama). Az idő emberi érzékelése nem az egyetlen lehetséges nézőpont.
Valamennyi művészi alkotás deformálja a reális időt, többnyire sűríti: egyszerűen kizárja belőle azokat a szakaszokat, amelyek a mű szempontjából érdektelenek.
Az életünkben a legfontosabb érték az idő, és a fotográfia az itt töltött időnket hivatott megőrizni.
Szeszélyes egy dolog az idő. Úgy tűnik, mintha állandó, egyenletes tempóban haladna, pedig valójában kanyarog, ugrál a víz alatti kövek között, megpihen a csendes mélyedésekben, megposhad a pocsolyákban és a hegyekből vad vízesésekbe veti le magát. Néha pedig mintha nem engedelmeskedne a természet törvényeinek, és hátrafelé haladna, a kezdetet keresve.
Én csak úgy tébláboltam különböző ajtók és kapuk előtt, amelyek rendszerint nem nyíltak ki. No, ha nem, hát nem. Tovább bandukoltam. Ki vette észre, hogy né, ez itt az idő? Telik! Ellötyögtem az életet, és nem csináltam szinte semmit.
Az idő valóban rendbe hozza az életünk problémainak legalább kilencvenkilenc százalékát, csakhogy az a maradék egy úgyis mindent tönkretesz.
A múlt nem kísért minket. Még csak fel sem ismer minket. Ha vannak szellemek, akkor mi vagyunk azok, akik a múltat kísértik. Kísértünk, hogy újra láthassuk azokat, akik hiányoznak, és meglássuk azokat a dolgokat, amiket akkor nem vettünk észre.