Idézetek az időről
(1393)
Mindig csak készülünk a holnapra, ami sosem jön el, mert a holnap mává változik, és akkor már nem holnap.
Az a rettenetes a gyerekkorban, hogy az idő furcsa, ragacsos masszává válik. Ez engem nagyon idegesít. Én a pontosság embere vagyok.
A múlt és jövő csak két táska az emberiség
hóna alatt: egyik az emlékeket, a másik
a jóslatokat tartalmazza, nyilvánvalóan
mindkettő valótlan.
A lélek játszik az idővel - egy órába tudja sűríteni az örökkévalóságot, vagy örökkévalósággá nyújtani az órát.
Sokan azt gondolják - az ember el se hinné -, hogy az egyfajta tortúra, ha az idővel fukarkodunk; vagyis ha folytonosan tennünk kell valamit. Számtalan ember ilyen megvilágításban látja a tevékenykedést! Pedig valójában csak az szánnivaló, akinek nincsen dolga, és csak azt lehet szerencsésnek, hogy úgy mondjam, bizonyos mértékig boldognak mondani, aki egy adott idő alatt a legtöbb jót és hasznosat tudja végbevinni, sőt megalkotni, - de azt meg is teszi!
Egykor... de mi közöm most
A múlthoz énnekem?
Nem, nem leszek hálátlan
Irántad, jelenem.
Te foglald egyedűl el
Egészen lelkemet,
Száműzve a jövő s mult,
Remény s emlékezet.
Az idő nagyon is véges. Bármennyit töltünk is el azzal, akit szeretünk, amikor elérkezünk a végéhez, sohasem tűnik elégnek.