Idézetek az igaz szerelemről
(375)
Régen mindig összegyűrt csokipapírnak éreztem magam, amellyel az emberek kipótolják az elveszett bábut a sakktáblán. És így is néztek rám, mint egy csúf idegenre. Arra vártak, mikor ütnek le már végre, hogy ne rontsam az összképet. És most már nem vagyok ott a sakktáblán. Nem játszom más szerepét. Veled vagyok, mint ahogy ennek történnie kellett.
Ez a kemény, stabil anyag az, ami az első pillanattól kezdve, hogy megláttuk egymást, ott volt közöttünk. Erre építettük először kilátástalannak tűnő, de később mégiscsak beteljesülő kapcsolatunkat, aztán meg a korán érkezett, de hamar csodává váló családunkat. A titokzatos kemény, stabil anyag az utolsó mentsvárunk, ha vitatkozunk, és már egyikünknek sincs kedve szólni a másikhoz. Ha végül beleütközik a körmünk, tapintása emlékeztet arra, hogy van egy igen nyomós és megkérdőjelezhetetlen ok, amiért mi ketten összekötöttük az életünket. Ezt az anyagot akár úgy is hívhatjuk, hogy szerelem.
Ő az igazi. Elmosta a futó kalandokat, a korábbi, felületes egyetemi ismeretségeket. A szerelem olyan dolog, amin nincs mit magyarázni.
Minden egyes életemben téged választalak, ahogy te is mindvégig engem választottál! Mindörökké!
Elszántan szerettem, és nem véletlenül választottam az elszántan szót: nem csupán szerelmes voltam belé kamaszkorom óta, hanem ez volt a szándékom, amelyet jónak láttam, márpedig nincs rendíthetetlenebb dolog, mint az érzelmek és az akarat összefogása.
A betegség elválaszthatott volna minket egymástól, vagy éppen szorosabbra fűzhette a kapcsolatunkat. Szerencsére a balsors bekötött szemű istennője, aki halálos betegségekkel sújt válogatás nélkül férfiakat, nőket, gyerekeket, nekünk az összefogás erejét adományozta.
A nap eljön. Amikor az értéket értékelnéd. Az igazit. Amikor nem az lesz a fontos, hogy a másik mivel érkezik. Csak az, hogy mit hoz. Nem a pénztárcájában, nem ékszerdobozban. Hanem belül. Amikor nem az lesz a fontos, hogy mije van. Hogy van-e autója, háza, bankbetétje. Hanem az, hogy van-e szíve. Amikor nem azt nézed, hogy el tud-e vinni utazni. Hanem az, hogy szárnyalhatsz vele. Amikor nem az számít, hogy aranykalitkába zár téged. Hanem az, hogy a szívébe. Amikor nem az lesz a fontos, hogy ki nézi szépségedet. Hanem az, hogy ki lát téged. Amikor tudni fogod, ki az, aki önmagadért szeret. Igen, a nap eljön. De vajon téged itt talál-e még?
A valódi szerelem nem múlik el soha: ha egyszer a szívben megfogalmazódott, örökké virít, s teremjen bár rózsát, vagy tövist, de azért oly fa az, melynek gyökerét meg nem őrli idő, szenvedés, oly boldogság, mely sírunkig elkísér, s oly gyötrelem, mely még a föld alatt sem éri végét.
A legtöbb ember leéli úgy az egész életét, (...) hogy soha nem érzi magát ennyire közel senkihez.
Tudom, nagyon szeretsz, mérhetetlenül... sohase kívánsz tőlem ajándékot, és nem is támogattál olyanokat, akik nem röstellik, hogy akár fejedelmi szeretők talpnyalóiként biztosítsanak maguknak fényes pályafutást. Szelídebb vagy, mint a kezes bárány, és csendes, mint a Nílusra boruló éjszaka. Olyan a csókod, mint a puntországbeli illatos kenet, és az ölelésed édes, mint a fáradt embereknek az álom. A te szépségedre nincsen mérték, jóságodra nincsen szó. Csoda vagy te az asszonyok között, akiknek ajka csupa nyugtalanság, és drága a szerelmük.
Nem az számít, ki mit gondol - rólad. Az számít, ki szeret - téged. Nem az a fontos, aki arcával mosolyog csak rád, az a fontos, aki lelkével teszi. Nem az számít, aki mindent tud rólad, az számít, aki szívedet ismeri. Nem az a fontos, aki szemével néz téged, csak az, aki szívével lát. Ne törődj azzal, aki csak kapni akar tőled, azzal foglalkozz, aki adni is akar. Nem az a fontos, aki a hiányt nézi benned, csak az, aki kincseidet látja.