Irodalommal kapcsolatos idézetek
(1338)
Bár élő, valaha élt emberek életrajzát írom, de hogy hogyan írom meg és mit emelek ki belőle, az mindig rólam is szól. Minden életrajzíró magáról is ír egy kicsit.
A verselés kitanulhatatlan dolog; kitanulhatatlan, mikkel okoz a vers olyan érzéki hatásokat, melyek erősítik tartalmának értelembeli hatásait.
Egy történettel - akár a saját történeted, akár máshonnét szeded össze - akkor tudsz bánni, amikor van egy erős érzelmi viszonyod hozzá, de van egy képességed rá, hogy tárgyszerűen nézz rá.
Az irodalmi mű nem tükröződése a valóságnak, hanem egy teremtett világ, ami persze az én tapasztalataim által épül meg, ha én írom.
Mindenkire hat az a közeg, amelyben megszólal. Az az irodalmi jelenidő, azok a költői szerepek, amelyek egy költészet "mai napját" uralják. Meghatározzák a versolvasók ízlését és kész öltözékeket kínálnak az indulónak. S ki ne öltözne be szívesen tizenhat-húsz éves fejjel Ady, József Attila, vagy Kassák Lajos - és sorolhatnám az élő nagyokat is - ruhájába?
Akkor is "létrehozok", amikor hallott, "talált" szövegeket írok le. Mert ha mások, vagy én nem jegyeznénk föl őket, elvesznének, szétoldódnának ismét.
Ha valaki (...) ismeretlen környezetbe kerül, s kényszerítve van, hogy bármiből - a legcsekélyebb jelekből, a fal meszeléséből, az ablak nagyságából, egy elheverő késből, kalapácsból - olvassa ki ne csak jelenlegi helyzetét, de esetleg a vele történteket is, vagy azt ami várható: megteszi. Bizonyos jeleket baljósnak, másokat reménykeltőnek tart majd, egyes tárgyak, színek, mozgások hiányának is jelentőséget tulajdonít - tehát a kapott minimális információt szorult helyzetében maximálisan hasznosítja. De ha egy versben "csak" ennyit talál az olvasó, hajlamos érthetetlenségről, értelmetlenségről beszélni.
Millió versem elfelejtettem,
mielőtt leírtam volna,
(...)
Nem baj, legalább maradt elég
ami másnak eszébe jusson.
A költészetet, mint a gyógyvizeket, magánál a forrásnál kell inni; az anyanyelv forrásától távol már sokat veszít csodatevő tulajdonságaiból.
Se festőt, se szobrászművészt nem tudok mondani, se zeneszerzőt, de még virtuóz muzsikust se, akiről negyven éves kora körül derült volna ki (vagy ő maga akkor jött volna rá), hogy érdemes lenne elkezdenie a művészetet - miért lenne az irodalom kivétel?
A nagy költők ismerik a módját annak, hogy az érzékek, érzelmek világából felhozzanak egy-egy csodálatra méltó, gondolkodásra buzdító parányi drágakövet, verset, amelynek segítségével absztrakt nyelvünk formális világából bepillanthatunk a lét valódi mélységeibe.
Engem az írás mindig boldogtalanná tett. Remélem, az olvasóimat is boldogtalanná teszem. Nem hiszem, hogy a műalkotásnak az emberek jókedvre derítését kellene elvégeznie.
Az író, a maga történelmi beágyazottsága, jelenkorisága nélkül legföljebb zavaros fejű álmodozó lehet.