Irodalommal kapcsolatos idézetek
(905)
Az író, ahogy öregszik, elveszíti olvasóit. Azok, akik vele indultak, akik annak idején oly izgalomban voltak egy-egy írásától - jobban megvénültek, mint ő, sőt meghaltak. Az új generációk meg kiközömbösítik magukból az öreg írót. (...) A régi író problémái vele avulnak el, mikor ő unatkozva hallja a fiatalok tüzes vitáját régen elintézett kérdésekről.
Nem kell mindenáron írni. Sőt, igazából csak akkor kellene, ha valóban mondanivalónk van, esetleg nagyobb körben szeretnénk szórakoztatni. Nem hiszek az öncélú, önmagukért való alkotásokban.
Másként olvasunk reggel és éjjel, húszévesen és negyvenévesen, győztes hadvezér korunkban és befelé forduló szerzetesi állapotunkban, szerelmesen és rezignáltan.
Ha megmondható, hogy egy könyv miről szól, akkor az szakkönyv. Azt könnyű kijelenteni, hogy ez és ez a könyv a haltenyésztésről vagy a második világháború harci repülőgépeiről szól. Egy regény mindig sok mindenről szól, nem? (...) Honnan tudjam, hogy miről szólna annak, aki kérdezi?
A mese mindennek az origója. Gyakorlatilag ebből származik minden irodalmi műfaj. Az is, amikor az ősember a szikla falába karcolta a barlangrajzokat. Ezzel elmesélte, hogyan ejtette el a vadat. Mert amit ábrázolni tudok, amit el tudok mesélni, azt birtokba is veszem.
Az ősi gesztus, birtokba venni a világot, a gyerekekben változatlanul él. Ebben segít a mese. Ezt a vágyat beteljesíteni.
Szerelmes verset akkor is tudok írni, ha éppen nem vagyok szerelmes. A szerelem is egy téma. A halál is. Fiatalkoromban rengeteg verset írtam a halálról, pedig annyi idősen nem volt túl sok közöm hozzá. Ez szakma. A tehetségen kívül egy csomó mesterségbeli dolog is tartozik hozzá.
A versírás, talán furcsa, merthogy relatíve rövid formáról van szó, mégis rettenetesen időigényes, s ráadásul erőből, meg igyekezetből, meg szakmai tudásból nem megy. Ki kell várni, hogy jöjjön. S bár igyekszik az ember beüzemelni a belső motort, s padlógázzal nekihajtani a világnak, de ez a motor csak akkor indul el, ha kedve van hozzá. Egészen furcsa, hogy néha olyan, hogy számolatlan potyognak ki belőlem a versdarabok, néha meg mint egy kiszáradt kút.
Az írás, legalábbis átmenetileg, kiégette belőlem a valóság tudatát. Azt hiszem, végső soron ez is a dolga. Írjon az ember jót vagy rosszat - eltelik vele az idő.
Olyan nincs is igazából, hogy a diák ne szeresse az irodalmat, olyan van inkább, hogy azt nem szereti, amit mindenképp rá akarnak erőltetni.