Idézetek a játékról
(107)
Minden diadal teher a győztes vállán, és megnehezíti számára, hogy teljes erővel a további fejlődésére koncentráljon. Eközben a vesztes tisztában van vele, hogy hibát követett el, hogy valami félresikerült, és keményen dolgozik azon, hogy legközelebb jobban teljesítsen. A boldog győztes általában azt feltételezi, hogy pusztán a saját kiválósága révén nyerhetett. Ezzel szemben a valóság az, hogy általában az a játékos nyer, aki az utolsó előtti hibát vétette. Tehát roppant önfegyelem szükséges ahhoz, hogy győztesként ne essünk az említett hibába és képesek legyünk levonni a tanulságokat diadalainkból.
Aki a képernyő előtt tölti a napját videojátékkal (...), az voltaképp megszűnik emberi lénynek lenni: nem alkot, nem olvas, nem mozog, nem beszélget, stb. Ennyi erővel egy robot is ülhetne a képernyők előtt.
Vannak emberek, akik akármit csinálnak, mindenképp nyerni akarnak, még akkor is, ha olyan tevékenységről van szó, aminek általában nincs nyertese.
A gyerekek (...) a játék élvezetéért játszanak oly elmélyülten: az igazi tevékenységek felnőttkorban is önmagukban jutalmazók.
Azt mondják, a sakk stratégiai gondolkodásra tanít. Micsoda baromság! Mindkét félnek ugyanannyi figurája van, és mindig ugyanazok a szabályok. Mi köze ennek a való élethez?
Minden olyan alkalommal, amikor valaki nyer, ez csakis azért lehetséges, mert valaki kicsivel korábban veszített.
A játékban nem az számít, hogy ki nyer vagy ki veszít. Nézzük például a bújócskát. Hogyan tud az nyerni, aki elbújt? Hogy nem találják meg? (...) Egyszer bújócskáztam a nagymamámmal, bár ő állítólag erről nem tudott (...). 3 napot töltöttem a fáskamrában, amikor rájöttem, hogy nem éri meg mindenáron nyerni. Szóval előjöttem és veszítettem. Nagyon fontos lecke volt.
Nem tudok annál szomorúbb és magányosabb dolgot elképzelni, mint mikor egy gyerek ül a képernyő előtt, és egyedül játszik. Játszani legalább ketten kell, de inkább tízen, húszan, mert a közös játék a legnagyobb dolog az életben.
Egy verseny olyan, mint egy művészeti alkotás; alkotás, ami a technikán és a munkán kívül inspirációt is igényel, hogy aztán elégedetten szemlélhessük. Egyúttal mulandó is, olyan, mint egy buddhista mandala, élvezhetjük a megalkotása közben és a csúcspontján is, de amint elérte a tökéletességet, örökre eltűnik, mert lehetetlen lenne ugyanazt a versenyt még egyszer megalkotni. Lehetnek hasonló versenyek, átélhetünk hasonló érzelmeket, érezhetünk ismerős érzéseket, de sohasem ugyanabban a formában, mert az inspiráció mindig más formák felfedezéséhez vezet minket.
A rajtnál mindannyian egyenlők vagyunk. Nem lehet különbséget tenni az emberek között az alapján, amit korábban elértek, mert csak az lehet a mérvadó, amit most képesek bizonyítani.