Idézetek kedvesemnek
(1619)
Egy szót sem tudok leírni anélkül, hogy ne hallanám, hogyan fogod kiejteni - és nem tudok visszaemlékezni egyetlen apróságra sem, amit ne sajnálnék (...), hogy nem együtt éltük át.
Szükségem van rád, tündérmesém. Mert te vagy az egyetlen, akivel beszélhetek egy felhő árnyékáról, egy gondolat daláról - és arról, hogy amikor ma munkába mentem, és egy magas napraforgóba néztem, az rám mosolygott minden magjával.
Hiányzol nékem, drága asszonyom,
hiányzol, mint a bénának a kéz,
hiányzol, mint a sötétből a fény,
hiányzol, mint a jégből a meleg,
hiányzol, mint a süketnek a dal.
Ha minden édes nedve a tavasznak
öregedő törzsembe beleárad,
hogy még utolszor virágba borítsa,
sem érezném mindazt a jót, amellyel
eltölt, hogy látlak, hogy oldalamon vagy,
s figyelhetlek minden mozdulatodban,
minden formádban, apró tetteidben.
Hiányzol, mint levél a fának,
Dideregnek a csupasz ágak.
Hiányzol, mint a víz a halnak,
Egy kis idő, és belehalnak.
Ó, gyöngéd, drága kéz, bocsáss meg, ha nagyon
megszorítottalak: szerelmes vágyamon
könnyítettem, mikor így átkulcsoltam ujjad.
Mit rejt e szépség? Mi is vagy te? Tajték;
vágykeltő hab, a tenger titka nélkül;
szép semmi; ég, mit elhagyott az Isten.
Szeretlek, mint földi üdvösségem teremtőjét. Ha téged nem bírhatnálak, elsötétülne életem, de kínos éjjelét nem vigasztalnák csillagok; a fájdalom széttépné szívemet, és szabadulásérti könyörgésem az átok visszapattanó szavai lennének.
Más fény nem kell nekem, csak testem mellett a tested;
tökéletes tündöklet, fényben ringó kerekség,
tisztaság, melynek mélye, mint a folyóvizeknek,
az idővel tárul fel.
Te fényesebb vagy a lyukas garasnál,
és színesebb is vagy minden színeknél,
és szigorúbb vagy, mint akár a császár,
s oly vidám, mintha a piac te lennél.
Többet beszélsz te mindenféle papnál,
és édesebb vagy minden szerelemnél.
S ha tréfálkozol emberek körében,
oly bájos vagy, mint egy vizesedény sem.
Mert e képet, mit ember alkotott,
elpusztíthatják évek, évszakok,
vagy veszt színéből, gyöngébb lesz, sötétebb;
de őrzöm én, mélyen agyamba róva
szépségedet soha el nem mosódva
idők során, legalább amíg élek.
Szférák zenéje ez! Világzene,
mely szép testedben hangszerre talált
vagy e természet minden kelleme,
mely ezelőtt az űrben szerteszállt,
csillagok közt e drága testre várt,
hogy egybegyüjtse, mint a drága lencse
magába gyüjti mind a napsugárt
s a bámuló világ elébe öntse:
tevéled élni és csak látni is szerencse.
Hatalmas a készülődés... az utcákat hetekig díszítik, az árusok standjait sorban helyükre állítják, szervezik a programokat, színpadot építenek. A boltokban egyre nagyobb a nyüzsgés, a sorban állás, a türelmetlenség. Mert mindenki készülődik. A nagy napra. Az ünnepre. Amitől minden évben valami nagy érzést vár az emberiség, és vagy megkapja, vagy nem. Én megkaptam. Nem hosszú készülődés után, nem csak egy napra. Egy pillanatban, minden pillanatomra. Az érzést. Az igazi érzést. Téged.