Idézetek a képzeletről
(599)
Ilyen az álmok természete: eleve furcsák, valószerűtlen érzést keltenek az emberben; miként is vennénk észre, amikor saját magukhoz képest különösen viselkednek?
El sem gondolná az ember, hogy a gondolatok mennyi léha irányban ágaznak ki, s milyen messziről levezethető csatornákon buggyan ki az első csöpp a szerelemből.
Bármit olvasunk, azt a képzeletünkben is meg kell teremtenünk magunknak, és az, amit megteremtettünk, teljesen más lesz, mint amit valaki más ugyanannak a könyvnek az olvasása során megteremt. Emiatt nevezik az olvasást újrateremtő, újraalkotó folyamatnak, mert bármely mű értelmezése a saját élettapasztalataink, emlékeink, sérelmeink, örömeink függvényében történik.
Az embereknek a valóságot és a képzeletet néha nehezebb különválasztaniuk, mint gondolnák.
Egy kis falu közösségének eseménytelen hétköznapi valósága (...) kedvez a kollektív hallucinációk megszületésének, továbbterjedésének.
Mindenki máshogyan menekül. Néha könyvekbe menekülünk, néha az álmainkba.
Az ördög ámítása, hogy azt látjuk, ami nincs, és nem látjuk, ami az orrunk előtt van.
Mindig vannak hívei annak, hogy a gyerekeknek gyönyörű rajzokat kell készíteni, részletgazdag, tökéletes alkotásokat, hogy nézegessék, hogy fejlődjenek. Megint másik társaság - én vagyok a másik társaság - azt mondja, hogy a gyerekeknek sokszor a jelek is elégségesek, mert olyan érzékeny a belső látásuk, hogy nem szükséges kicikornyázni, pontosan tudják, hogy miről van szó.
Nem a várakozással van a baj, hanem azzal, hogy mi mindent képzel el közben az ember.