Kihűlt szerelemmel kapcsolatos idézetek
(731)
Amikor eljön a búcsú pillanata (...), kénytelenek leszünk egy pillantást vetni a sivatagra, amely ott húzódik kettőnk között, és tudomásul venni, hogy nem egyszerűen közönyösek vagyunk egymás iránt, hanem a szívünk mélyén el is utasítjuk a másikat, ami pedig a múltat illeti, a közös múltunk, amiből pedig olyan nagy ügyet csinálunk, valójában egyáltalán nem is közös, mindketten féltékenyen őrizzük a magunk részét, és titokban azt gondoljuk, hogy a másikból idegen lett, akinek többé nincs joga ehhez a múlthoz.
A szerelem valamilyen módon elkezdődik, és aztán véget ér - ez egy folyamat. Az a tipikus állapot, hogy a rózsaszín köd előbb-utóbb felszáll, de a két ember még mindig szereti egymást.
Rendben mennek a dolgok lassan elmúlik a szerelem
utáni vágyakozás már csak sebeit viseled az arcodon.
Ki tudja hány napkelte után váltál
súlytalanná lelkem zárt terében.
ne vágyódj utánam mint viharban
kifordult növény a föld után. én már
nem sietek boldogtalanná lenni.
S kellett-é ez a fájdalom
- mert egyikünk se boldog -
ha oly nagy hatalom
két kéz, mely összefonódott?
Mondd, mért kerget szét a gonosz sors?
Miért száll a perc? Miért olyan gyors?
Ha nincsen tűz, ha nincsen láz,
Üres a szív, üres a ház,
A csend remeg,
S én szenvedek
A magam módján...
Amikor úgy tűnik, minden rossz,
És a rosszat csak egy rosszabb válthatja fel,
Amikor örömet semmi nem okoz,
Mert többé az öröm sem hoz örömet,
Akkor tudom, hogy elveszítettelek, talán örökre.
Ez a vihar már egyszer elvonult,
Ne kívánd, ne akard ugyanúgy,
Ha egyszer megfakult,
Ez a vihar már régen nem a miénk,
Kiderül, ahogy tisztul az ég,
Ez már csak a tiéd.
Jutok-e néha - mondd - eszedbe
S nem fáj-e szíved kedvesem?
Midőn a kósza esti szellő
Füledbe suttogja nevem.
A csillagkép, mely régen holt,
Lassan suhan az égre;
Amíg nem látta senki: volt,
Ma látjuk már: de vége.
Épp így: ha béna és süket
És éjbe hullt a vágyunk,
A holt szerelmek fényüket
Még küldözik utánunk.
A szerelem valami sorsszerű. Szerelmesek vagyunk, s egyik nap arra ébredünk, hogy a szerelem elszállt. Még szeretnénk szeretni, hiszen minden olyan szép volt. Az Én még akarja, de a tudatalatti már nem. Már az sem esik jól, hogy a másik még szeret. Bosszant, hogy ő még szerelmes tud lenni. Mivel mindig fennáll a veszélye annak, hogy a szerelem elhalványul, ne alapítsuk házasságunkat pusztán a szerelemre. Tartósabb érzésre, a rokonszenvre is szükség van.
A fogadalmam, hogy szeretni fogom a férjemet, elszáll, mintha soha nem lett volna. Lehet, hogy nem is volt. Nap mint nap újra álmodozáson kapom magam arról, hogy elköltözöm, egyedül élek. Elönt a szégyen, ahányszor erre gondolok, de lassan kezdem elfogadni, hogy ez az, amire vágyom.
Mindannyiunkban él egy közös történet arról, hogy miként is kellene működnie a romantikus szerelemnek, és ez a történet meglehetősen egyértelmű. Valahogy így megy: ha sokáig tart, akkor igazi szerelem. Ha nem tart ki, akkor nem is volt az. Vagy így van, vagy valamelyikünk baromira eltolta.