Környezetvédelmi idézetek
(243)
A felnőttek gyakran mondogatják, hogy tartozunk a fiataloknak azzal, hogy reményt adjunk nekik. De nekem nem kell a maguk reménye. Nem akarom, hogy reménykedjenek. Azt akarom, hogy pánikoljanak! Azt akarom, hogy úgy érezzenek, ahogy én érzem magam mindennap. Ezután pedig azt akarom, hogy cselekedjenek. Azt akarom, hogy úgy viselkedjenek, mintha személyes krízist élnének át. Azt akarom, hogy úgy cselekedjenek, mintha égne a házuk. Merthogy ég is.
A mezőt senki sem kéri, hogy füvet, galagonyát, csipkebogyót, pipacsot és búzát teremjen, mégis bőkezűen megterít mindenkinek. A mező meghálálja a napfényt meg az esőcseppeket, és gondoskodik az élőlényekről. Akkor vagy jó, ha te is olyanná válsz, mint a mező: vigyázol mindenre, ami él - legyen az bogár, madár, állat, növény vagy ember.
Több szempontból azt gondolom, mi, autisták vagyunk a normálisak, a többiek viszont meglehetősen furák, különösen, ha a fenntarthatósági válság kerül szóba, ahol mindenki azt szajkózza, a klímaváltozás a létezésünket fenyegeti, mindannyiunk legfontosabb problémája - aztán ugyanúgy viselkednek, mint addig. Én ezt nem értem, mert ha a kibocsátás véget kell érjen, akkor véget kell vessünk neki. Számomra ez fekete vagy fehér. Ha a túlélésről van szó, nincsenek szürke területek. Vagy fennmaradunk, mint civilizáció, vagy nem. Változnunk kell.
Amit épp most teszünk vagy nem teszünk, az befolyásolja majd az egész életemet, és a gyerekeim és unokáim életét is. Amit épp most teszünk vagy nem teszünk, én és a generációm nem tehetjük meg nem történtté a jövőben.
Néhányan azt mondják, inkább az iskolában lenne a helyem. Néhányan azt mondják, inkább tanulnom kellene, hogy klímakutató legyek, és így "megoldhassam a klímaválságot". De a klímaválságot már megoldották. Ismerjük a tényeket és a megoldásokat. Csak annyit kell tennünk, hogy felébredünk és változtatunk. És miért is tanulnék egy jövőért, ami hamarosan megszűnik létezni, amikor senki nem tesz semmit, hogy megmentse azt a jövőt?! És mi okból tanulnak tényeket az iskolarendszerben, ha a legfontosabb tényeket, amelyeket ugyanezen iskolarendszer legkiválóbb tudománya kínálhat, a politikusaink és a társadalmunk nyilvánvalóan semmibe veszik?
Ez az a pillanat, amikor az emberek általában elkezdenek beszélni a reményről, napelemekről, szélenergiáról, körforgásos gazdasági modellről és a többi, de én nem teszem ezt. Harminc évünk volt a buzdító beszédekre és pozitív gondolatokra. És elnézést, de nem működik. Mert ha működne, a kibocsátás mára megszűnt volna. De nem így történt. És igen, valóban szükségünk van reményre, persze, hogy van. De amire a reménynél is nagyobb szükségünk van, az a cselekvés. Amint elkezdünk cselekedni, remény lesz mindenütt. Szóval ahelyett, hogy reményt keresnénk, keressük inkább, mit tehetnénk. Akkor - és csak akkor - remény is lesz.
Az ember azt szereti, amit el lehet veszíteni: saját magát, a szerelmét, a hazáját. Mostanáig az emberiség számára a Föld nem tartozott a szeretnivaló kategóriák közé.
Van reményem a jövőben: a fiatalok, akik megértik a problémákat, és van kellő erejük a világ megváltoztatásához.
Mi kell még az eszméléshez, hogy az összes korallzátony elpusztuljon, és minden hal gyomrában legyen több kiló műanyag? Ha már önzők vagyunk és telhetetlenek, legalább a saját rovásunkra ne legyünk azok, mert már nincs sok dobásunk.
Nem szabad, nem lehet megállítani a gyorsuló időt, de mégis jó lenne életben maradnia a Földnek. S a kettő most mintha egymásra támadna, mintha nem tudnánk összeegyeztetni őket.
Ha egy békát beletesznek egy lábos forró vízbe, akkor rögtön kiugrik belőle, de ha hideg vízbe rakjuk és csak fokozatosan kezdjük el melegíteni, akkor szép lassan megfő majd. Ugyanígy a klímaváltozás hatásai is fokozatosan érkeznek, de már igenis itt vannak.
A jövő nem tőlünk független dolog, olyan lesz, amilyenné alakítjuk. Minden folyamat azon múlik, hogy most, az elkövetkezendő napokban, hónapokban, években hogyan cselekszünk. Nincs olyan forgatókönyv, amiben hátradőlhetünk, mondván, itt már nincs mit tenni.
Hacsak valami kataklizma el nem pusztítja a Földet, például a Nap kétmilliárd év múlvai vörös óriássá duzzadása, ami fölégeti a bolygónkat, akkor az emberiség megmarad. Lehetnek szörnyű periódusok, a civilizációk összeroppanhatnak, borzalmas hellyé tehetjük a Földet, de az emberi faj vélhetően nem tűnik el, ennél már jobbak vagyunk. Hogy hányan és milyen minőségben maradunk fönn, az a kérdés. És emiatt kell törekedni a környezetünk védelmére is.