Környezetvédelmi idézetek
(205)
A sarkvidéki problémák kétfélék lehetnek: képzeletbeliek, valóságosak. A kettő közül a képzeletbeliek a legvalóságosabbak.
A természetnek több ezer vagy milló évre van szüksége, hogy létrehozzon egy új fajt, az embernek viszont egy tucat is elég, hogy kipusztítson egyet.
Az ember ösztönösen, régi tapasztalatok alapján, vagy tudatos tervezés, számítás segítségével igyekszik a természetes adottságokkal összhangban maradni. Ha ez nem sikerül, akkor előbb vagy utóbb súlyos kár, katasztrófa lehet a következmény.
Erkölcsi korlátai vannak annak, hogy a jövedelemszerzés vagy a munkahelyteremtés érdekében meddig mehetünk el másokkal szemben - és ha ezeknek a céloknak érdekében érző lényeket nagymértékben károsítunk, akkor bizony túllépünk a határokon.
Voltaképpen nincs különbség a táj sorsa és az emberiség sorsa között. Ha az egyikkel rosszul bánnak, azt a másik is megszenvedi.
Földünk nem engedheti meg magának a nyugati világ meggondolatlan fogyasztási lázát, amely mohó csápjaival körbeöleli a földgömböt. Túl nagy az ára, amit ráadásul javarészt a gyerekeinknek kell majd megfizetniük. Csak ha összefogunk, és elutasítjuk az olyan ételt, amelyhez méreg és szenvedés tapad, csak akkor szállhatunk szembe a bolygónkon keringő vállalati hatalommal. Fogjuk meg egymás kezét! Beszéljünk a némák és szegények helyett!
Ha az atomenergia ellenzőire hallgatunk, akár vissza is mehetünk a barlangba.
A környezetnek, a természetnek mi is ugyanolyan szerves részei vagyunk, mint bármilyen más faj. Nem vagyunk, és nem is tudunk függetlenek lenni tőle, akármennyire is igyekszünk így tenni, vagy legalábbis ezt hinni. A mi életben maradásunk függ a bolygó élhető környezetétől, nem pedig a bolygó fennmaradása tőlünk.
A Föld köszöni szépen, majd megoldja valahogy azt a rendetlenséget, amit épp okozunk. A kérdés az, hogy szeretnénk-e segíteni neki a rendrakásban, hogy továbbra is szívesen lásson itt minket, vagy csak azért is rákényszerítjük arra, hogy előbb vagy utóbb, de két lábbal rúgjon ki minket az ajtón?
Teljesen mindegy, hogy a fahasábot kis organizmusok bomlasztják-e fel gáz formájú összetevőire, vagy otthonunkban a kályha veszi-e át ezt a szerepet. Csakhogy ennyire egyszerűen azért az erdő sem működik. Valójában az erdő C02-porszívó, amely a levegőnek ezt az alkotóelemét folyamatosan kiszűri és elraktározza. Igaz ugyan, hogy ennek egy része a fa halála után valóban visszajut az légkörbe, de a többi, nem kis mennyiség, tartósan az ökoszisztémában marad.
A fák vándorlásával az erdő folyamatosan változik. És nem csak az erdő - az egész természet. Sok esetben ezért sem sikeresek az emberek bizonyos tájak megőrzésére tett próbálkozásai. Amit mi látunk, az mindig a látszólagos nyugalmi állapot egyetlen röpke epizódja. Az erdőben ez az illúzió szinte tökéletes, hiszen környezetünkben a fák a leglassúbb szerzetek közé tartoznak, így aztán a természetes erdő változásai csak sok emberi generáció során válnak megfigyelhetővé.