Idézetek a lélekről
(1080)
A menny és a pokol egy és ugyanaz. A lélek a mennybe tartozik, a test pedig a pokolba.
A ház, amit Jack épített c. film
Ahogy a monoteista vallások állítják, az állatoknak nincsen lelkük. A legaprólékosabb vizsgálatok sem találták nyomát semmiféle léleknek disznókban, patkányokban vagy rézuszmajmokban. Sajnos ugyanezek a kísérletek a legkevésbé sem támasztják alá a monoteista mítosz másik felét, jelesül azt, hogy az embereknek viszont van lelkük. A tudósok ezernyi bizarr kísérletnek vetették alá a Homo sapienst, szemügyre vették szíve minden rejtett zugát és agya valamennyi tekervényét. Eddig azonban semmiféle mágikus szikrára nem bukkantak. Semmilyen tudományos bizonyíték nincs rá, hogy az embernek a sertéstől eltérően volna lelke.
Minél mélyebben merülsz a lélekben, annál határtalanabb világba, a felszínen nem látható rejtett összefüggésekbe, csodákba látsz.
Ha egy szerettünk meghal, lelkünk egy része örökre abban a pillanatban reked, s mi örökké egy fonállal kötődünk ahhoz a másodperchez. A pillanathoz, mely előtt még minden szép volt, s mely után már minden elveszíti a súlyát, színét, tartalmát.
Vannak emberek, akik haláluk után nem halnak meg igazán, mert a testüket elhagyja a lelkük, de nem tudnak bejutni sem a mennyországba, sem pedig a pokolba, hanem megrekednek a két világ között. Végül is egy kicsit még itt vannak, egy kicsit a másik két helyen, de még sincsenek igazából sehol.
Nincs az a szike, csontfűrész és más daraboló eszköz, mely a lélek sötét mélyébe engedne bepillantást. Oda csak egy másik lélek szerető figyelme tud behatolni.
A világ több, mint amennyit a szemünkkel és agyunkkal be tudunk fogni belőle. Mindenki érzi, hogy léteznek azok, akiket jobb szó híján természetfölötti lényeknek nevezünk. Sokan keresik velük a kapcsolatot, de hiába. Időnként azonban előfordul, hogy a természetfölötti lények keresik a kapcsolatot a halandókkal. Nekik minden esetben sikerül...
Manapság szoktak szuperérzékeny gyerekekről is beszélni, akiknek nagyon nehéz beilleszkedniük, akik sokat sírnak (esetleg az iskolai WC-be zárkózva), még akkor is, ha konkrét bántás nem éri őket, csak esetleg úgy érzik, hogy valaki hűvösen nézett rájuk, nem annyira barátságosan köszönt nekik. Ez nem patológia, hanem szintén alkati kérdés. (...) A szuperérzékenyek ugyanis rendkívül értelmes, kreatív személyiségek - részben éppen abból fakadóan, hogy olyan idegrendszerrel születnek, amely arra indítja őket, hogy egy adott szituációban minden apró részletet megfigyeljenek, és ezt az információhalmazt alaposan feldolgozzák, mielőtt cselekszenek.
Rengeteg érzelem mozgatja az ember szívét, amikor úgy dönt, hogy spirituális útra lép. A cél lehet nemes: mint amilyen a hit, a felebaráti szeretet vagy a jótékonykodás. De lehet egyszerű szeszély is, félelem a magánytól, kíváncsiság és a szerelem vágya. Mindez azonban nem is számít. Az igazi spirituális út erősebb, mint bármelyik ok, amely elindít minket rajta.
Testünk és lelkünk úgy viszonyul egymáshoz, mint az autó a vezetőjéhez. Sose feledkezzünk meg arról, hogy mi vagyunk az irányítók, nem a kocsi! Ne azonosítsuk magunkat a járművel!
Aki igazán érti az evolúció elméletét, az azt is érti, hogy nincsen lélek.
Valahol a lélek tárházában minden megőrződik, és míg az emlékezés korlátozott lehet, a múlt mindig megtalálja a módját, hogy jelentkezzen.