Idézetek a lélekről
(1166)
A kapkodás nem változtat a tudatunkon. Amikor az megváltozik, másodpercre akkor teszi, amikor szükséges, sem előbb, sem később. Az ember olyan, mint a mag, amelyik csírázásra vár. Nem lehet erőszakkal rákényszeríteni a megértést.
Senki nem kezd el élni az "én" sztorija nélkül. Ezzel kezdődik az élet, az első szóval, amit elgondol. Azt megelőzően nem létezik sem ön, sem a világ. Az ember napról napra végigcsinálja ezt, amikor felébred benne az "én".
Midőn az ember meghal, vélem én,
Lelke visszatér a földre.
Valami új hús-álruhát öltve
Új anya öléből lép elénk.
Karja erősebb, szelleme fénylő:
A régi lélek újra útra kél.
Az emberi lélek olyan ládika, amelyből mindig kipattanhat egy bohóc, grimaszokat vágva és a nyelvét nyújtogatva, de vannak olyan helyzetek, amikor ugyanez a bohóc csak bámul ránk a ládika pereme fölött, és ha azt látja, hogy történetesen úgy cselekszünk, ahogy jogos és tisztességes, akkor elismerően biccent, és eltűnik, miközben arra gondol, még nincs minden veszve.
A holtak lelkei a többiekben, a hátramaradottakban vannak, és ott lassacskán végképp meg is halnak.
Mi érzelmi analfabéták vagyunk. És az a lehangoló, hogy ez nem csak rád és rám vonatkozik, hanem gyakorlatilag minden emberre. Mindent megtanítottak nekünk a testről és Pretoria mezőgazdaságáról és a pi négyzetgyökéről, vagy hogy az ördögbe hívják, de egyetlen szót sem a lélekről. Szédítően nem tudunk semmit se magunkról, se másokról. Mennyit mondogatják itt is, ott is, hogy a gyereket együttérzésre, megértésre, összefogásra, egyenlőségre, meg mit tudom, mire kell nevelni. Most ez a divat. De senkinek nem jutott még eszébe, hogy először nekünk kell megtanulnunk valamit magunkról és a saját érzéseinkről. A saját félelmünkről, magányunkról és dühünkről. Itt állunk kiszolgáltatva, tudatlanul, tele rossz lelkiismerettel és összetört ambíciókkal. Tudatosítani egy gyerekben, hogy lelke van, szinte illetlenség. Úgy néznének az emberre, mint egy cukrosbácsira. Hogy fog az ember valaha is megérteni másokat, ha magáról sem tud semmit?
Amint elfogadod, hogy az én egy testi jelenség, egyértelmű, hogy nincs nagyobb hatása a testre, mint a gőznek egy vízforralóra. Az én a gondolat következménye, nem pedig oka. Másképp gondolni annyi, mint egy természetfeletti anyagtalan lelket hozni a magyarázatba.
Nem elég csak a testen gyakorolni a vigyázást, mert a lélek szoros kölcsönhatásban van a testtel, és ha ott belül rossz, kívülről hiába van a legkiválóbb gyógykenőcsökkel bebugyolálva.
A test szoros kölcsönhatásban van a lelkiállapotunkkal. Vegyük azt az egyszerű példát, hogy ha sokat idegeskedünk, fájni kezd a fejünk, gyomorgörcsünk lesz. Nem lehet elválasztani azt, hogyan van a lelkünk, és a testünk milyen tüneteket produkál.
A gépész nem járatja gépét, mikor az nem végez munkát, nem koptatja hiába. De az elme felbecsülhetetlen értékű gépezetét engedjük céltalanul forogni, koptatjuk minden hasznos eredmény nélkül. Igen nagy nyereség ezért, ha megtanuljuk megszüntetni a gondolkodást, pihentetni az elmét. Nemcsak a fáradt tagok, hanem a kimerült elme is üdülést talál a teljes nyugalomban.
Sok régi monda beszél elsüllyedt városokról, amelyek most a tenger fenekén fekszenek. Holdfényes éjszakákon néha lelátni a tengeralatti palotákra, márványterekre; és végzetes órán a tengermélyi harangok hangját is lehet hallani. Egy ilyen elsüllyedt várost hord magában minden ember.
A vallás azoknak való, akik félnek a pokoltól. A spiritualitás pedig azoknak, akik már jártak ott.
Test és szellem antitézisében a test a gonosz, az ördögi princípium, mert a test: természet, a természet pedig, a szellemmel, az értelemmel szembeállítva, ismétlem! ...a természet gonosz, misztikus és gonosz.