Idézetek a lélekről és az érzelmekről
(41)
Mindig a szívünk az áruló, az késztet sírásra, az temetteti el velünk barátainkat, mikor pedig jobb lenne továbbmenetelnünk. A szívünk miatt émelygünk éjszaka, és gyűlöljük azt, ki épp vagyunk. A szívünk énekli a régi dalokat, az hozza vissza a meleg napok emlékét.
A lelket tökéletesen kiirtani még az ember se képes, pedig ennek a fajnak aztán van tehetsége a pusztításhoz, és a szorgalma se hiányzik.
Ha szeretünk valakit, az azt jelenti, hogy kiraboljuk a lelkét, s így rádöbbentjük arra, hogy a lelke hatalmas, kimeríthetetlen és megfejthető. A szenvedést az okozza, hogy nem maradéktalan a rablás. Szenvedünk a bennünk rejlő erőtől, amelyet már senki nem akar kifosztani.
Most már tudom, mily ritka kincs, mily törékeny virág a lelkek szerelme. Féltőn óvni kell, gondozni, ápolni - nincs balgább annál, aki vakságában rátapos, vagy hagyja, hogy megfojtsa a gyom.
Minden cselekedetnek, ami elkötelezi a lelket, még ha az nem is tud róla, bűnbánat vagy szomorúság lesz az epilógusa. Bele kell nyugodni ebbe.
Ha nincs bennünk könyörület, ugyan mi más marad, amitől emberek lehetünk? (...) Ha az ember ragaszkodik a gyűlölethez, akkor minden mást elveszít.
Akinek magasba tör a lelke, az hullhat alá a legkeservesebben, s aki a legnagyobb örömet érzi, azt a leggyötrelmesebb szenvedés sem kerüli el.
Az érzelmek nem a lélekben zajlanak le. Más pályájuk van. De áthaladnak a lelken is, mint az áradás az árterületen.
Nem tudom miként van, de érzem, hogy nincs nagyobb titok az emberi szívnél. Az enyémben két lélek lakozik. Bármi történjék, az egyik mindig azt mondja, hogy: "ne! ne!", a másik pedig azt, hogy "igen! igen!"!
Aki a csendet hallgatja, boldog lesz, elégedett és békesség tölti el, mert a csend hangjai a lélek hangjai.
A lelkében élő mély érzések tették ellenállóvá. De a szélroham, ha kimerült a horizont egyik oldalán, a másik oldalról támad, s a végzet, akár a természet, néha kitör. Az első roham megingat, a második kidönt.
A lélek heves benső viharában a gondolat úgy csapkod, mintha folyadék lenne. Ide-oda hányódik, megdagad, s néha a hullámok tompa moraját hallatja. Apály, dagály, hullámhegy, örvénylés, a zátony előtt megtántorodás, dara és zápor, szétszakadó felhők mögött kicsapó villanások, a henye tajték meddő csapkodása, vad, de nyomban összeomló nekizúdulások, rettenetes és elpocsékolt erőfeszítések, kísértetiesen felderengő hajótörés, árnyak és összevisszaságok és minden, amit a végtelen tud, megvan az emberben is.
A gyermekben nincs harag, féltékenység, neheztelés, irigység vagy gyűlölet. Az újszülött lélek makulátlan. Csak később ismerjük meg a lelket megkeserítő haragot, csalódottságot, veszteséget, fájdalmat, félelmet és igazságtalanságot. Lelkünk ezektől válik homályossá.
A szégyen a léleknek olyan fájdalom, mint ha egy vörösen izzó vasdarabot belenyomnának a húsomba. (...) Az a fájdalom, amit ez a vörösen izzó vas kelt a testemben, hasonló ahhoz a fájdalomhoz, amit a megszégyenítés kelt a lelkemben.
Aki nem tudja átélni a másik örömét, fájdalmát, aki képtelen belebújni egy másik ember lelkébe, aki nem éli át, hogy a másik ember önálló világ - az (...) nem tud szeretni még.