Idézetek a lelkiismeretről
(342)
A tiszta lelkiismeret olyan mennyei érzés, amely a boldog napokban kimondhatatlan bájt vonz minden köré, viszontagságokban pedig - ha sötétre borul az idő, s létünk minden kellemességé és híveknek vélt jóakaróink sora az utolsó szálig elpártol mellőlünk - oly édes meleget önt lelkünkbe, amely az élet minden viszontagsága ellen férfiúi önérzettel és elszánással vértez fel bennünket. Nélküle a királyi trón rideg pusztaság, vele még a kínpad és a vesztőhely sem ijesztő.
Semmi sem törli el a múltat. Van bűnbánat és vezeklés, és van megbocsátás is. Ez minden, de ennyi elég.
Nézz föl olykor az égre, és figyeld a madarakat! A tiszta szívű ember olyan, mint ők: könnyűnek érzi magát, mintha repülni tudna.
Egyesek érzelmességgel és jótékonysággal igyekeznek elhallgattatni lelkiismeretfurdalásukat, mások pedig azzal, hogy gonoszságukban gyönyörködnek, mint az előbbiek jóságukban.
Az emberben, hacsak nem született gonosztevő, kétféle természet lakozik, ezért mindig van esély egy belső robbanásra, a szó igazi értelmében vett pálfordulásra.
A lelkifurdalás (...) itt van velem, és minden reggel felébreszt. És tudod, mit súg nekem? Hogy ahányszor nem választasz, hozzáláncolod magad valamihez vagy valakihez.
A félelmetes bűn elkövetése utáni nap reggelén az ember feneketlen sötétséggel ébred. Agya egy szegeltében megszólal a riasztó, villog a vörös jelzőlámpa. Próbálsz úgy tenni, mintha nem vennéd észre. Mert lehet, hogy csak egy álom vagy rémálom, bármily kicsiny is a valószínűsége. Úgy kapaszkodsz ebbe a lehetőségbe, mint a zuhanó ember az első, keze ügyébe akadó kötélbe. Eltelik egy perc, talán egy óra. Nem érzékeled az időt, és nem tudsz visszazökkenni a valóságba. Egészen addig, amíg a valóság teljes súlyával rád nem nehezedik. A kötél nem bír el, lezuhansz.
Azt gondoljuk, hogy bűneinket nem lehet megbocsátani, elfelejteni, de azt szem elől tévesztjük, hogy mindenki más ugyanezt gondolja saját magáról. A történet mindig változik - mindenkinek valami mást kell megtanulnia -, de mindegyikünket csak egyetlen pillanat választ el az új kezdettől.
Hogyan is állíthatnám magamról, hogy áldozat vagyok, amikor olyan hevesen vágyom a bűnre?
A lelkiismeret törvénye örök. Két gyóntatószék van, amelyek egyikében le kell térdelnünk. Közvetlen vagy közvetett, azaz visszatükrözött úton tisztázod magad, hogy kötelességeid körét mint teljesítetted. Elmélkedjél, vajon eleget tettél-e viszonyodnak atyád, anyád, rokonod, szomszédod, városod, kutyád, macskád iránt; vajon ezek valamelyike nem tehet-e szemrehányást neked? De viszont elhanyagolhatom ezt a közvetett tükörmértéket, és föloldozhatom magamat is. Mert megvannak magammal szemben a tulajdon kemény követeléseim, és azok teljes kört alkotnak. (...) De csak az, akiben valami isteni van, bizakodhatik abban, hogy a maga törvényhozója tud lenni. Kell hogy szíve emelkedett, akarata hittel teljes, szeme éles legyen; kell hogy mélységes komolysággal ő legyen a maga tanítása, társasága, törvénye; kell hogy egyszerű elhatározása oly erős legyen számára, mint a vaskényszerűség az mások számára!