Idézetek a médiáról
(743)
Dolgok, amiket a monitoron nagyon könnyű leírni, nagyon nehézzé válnak, amikor szemtől szemben kellene kimondani okét. A távolság kedvez az intimitásnak: senki nem beszél nyíltabban, mint amikor egyedül van egy szobában, és egy láthatatlan valakivel chatel, aki egy másik szobában van egyedül. De ha találkozunk ezzel az emberrel, leesünk a magas lóról.
Egy dolog mellékesen, sci-fi-disztópiát idéző stílusban azt mondani, hogy egy kormány elméletileg mindent képes látni és hallani, amit a polgárai csinálnak. Nagyon más dolog, ha egy kormány ténylegesen megpróbál egy ilyen rendszert működtetni. Amit egy sci-fi szerző egy mondatban leír, ahhoz talán több ezer technikus és sok millió dollár értékű felszerelés összehangolt munkája kell.
A törvény, amely mindig legalább egy emberöltővel a technikai innováció mögött kullog, lényegesen jobban védi a kommunikáció tartalmát, mint a metaadatait.
A tömeges megfigyelés immár egy soha véget nem érő népszámlálás, lényegében veszélyesebb bármilyen, postai úton küldött kérdőívnél. Az összes eszközünk, a telefonjainktól a számítógépeinkig, alapvetően miniatűr számlálóbiztosok, amelyeket a hátizsákunkban és a zsebünkben hordozunk - számlálóbiztosok, amelyek mindenre emlékeznek, és semmit nem felejtenek el.
Amikor az ember tanít, nem engedheti meg, hogy a tanítványai előtte járjanak, különösen nem a technológia terén.
Aki még sosem próbálta úgy csinálni, mintha az élete múlna rajta, az nemigen képes felfogni, mennyire nehéz anonimnak maradni a neten.
A törlés technikailag soha nem létezett olyan értelemben, ahogyan fel szoktuk fogni. A törlés csak egy kamu, egy képzelt dolog, egy közkeletű fikció, egy nem egészen kegyes hazugság, amivel az informatikai ipar traktál benneteket, hogy megnyugodjatok, és jól érezzétek magatokat. Bár a törölt fájl eltűnik a szem elől, ritkán vész el teljesen. Technikai értelemben a törlés valójában csak egy formája a közbülső engedélynek, egyfajta írás. Amikor Törlést nyomtok valamelyik fájlotokra, az adataival - amelyek valahol egy lemez mélyén tárolódnak - rendszerint nem történik semmi ténylegesen. Az ügyes modern operációs rendszereket nem úgy tervezik, hogy pusztán törlés céljából bemásszanak egy lemez mélyére. Ehelyett csak a számítógép térképe, amelyen minden fájl tárolódik - a fájltáblázat nevű térkép - íródik át olyanképpen, hogy azt mondja: "Már nem használom ezt a helyet semmi lényegesre."
Széltében-hosszában kószálnak az adataink. A végtelenségig kószálnak az adataink. Elkezdjük generálni ezeket az adatokat már a születésünk előtt, amikor műszaki eszközökkel vizsgálnak bennünket az anyaméhben, és még a halálunk után is folytatódik adataink terjedése.
A közösségi média átalakult a technológiai világ központjából egy mindenki által megvetett szemétteleppé.
Minden sarkon csapdába csalnak: egyél, igyál, fogyassz, vegyél fel kölcsönt, vedd meg ezt, vedd meg azt... mindegy, csak hagyd, hogy rászedjenek. Szajkózhatjuk a szólásszabadságról szóló lózungokat, de közben az értékeink gyanúsan egybevágnak a nagy cégek főműsoridős reklámszlogenjeivel.
Ugyanazokat a könyveket olvassuk, ugyanazokat a filmeket nézzük és ugyanolyan cipőket hordunk. Amíg a nagyszüleinknek a család, az egyház és a nemzet mondta meg, hogy mit tehetnek, minket a média, a marketingszakemberek és a gondoskodó állam pátyolgatnak.
Nemzedékünk legnagyobb koponyái arra fecsérlik a tudásukat, hogy minél több embert vegyenek rá, hogy rákattintsanak egy-egy reklámra.
Csöng a telefonod. Ping! Sms-t kaptál. Píng! Új e-mailed érkezett. Rögtön elvonja a figyelmed. Vajon ki írta, és mi van benne? Fölveszed a telefont, és amikor véget ért a beszélgetés, megnyitod az üzenetet is. És akkor már körülnézel a Facebookon és az Instán is. Tudod, hányszor pillantasz a telefonodra, és hányszor csekkolod a közösségi médiát? Régen ledőltél a kanapéra a kezedben egy könyvvel, és várva várt levelek hullottak a lábtörlődre. Felhívtál valakit, kicsöngött a lakásán, és reménykedtél benne, hogy felveszi. Most információáradatban élünk. A telefonunkon keresztül napi 24 órában rá vagyunk kötve az internetre. Sokkal több információ jut el hozzánk, mint mondjuk tizenöt évvel ezelőtt. Még a semmittevés sem megy, ha a közelben van az okostelefon. Folyamatos a kényszer, hogy megnézzük, miről maradtunk le.
Ahelyett, hogy figyelmünket úgymond "á la carte" állítanánk össze, reggeltől estig "meglepetés információs menüvel" tömjük tele, amelyet ráadásul valaki más talált ki számunkra. Hogy mire gondolok? Az e-mailekre, a Facebook-állapotfrissítésekre, a szöveges üzenetekre, a Twitter-bejegyzésekre, a hírfigyelésekre, a nagyvilág híreire, a dokumentumokban található hiperlinkekre, a weboldalakon, reptéri, pályaudvari, villamosokon lévő képernyőkön felugró videoklipekre. Ezek mind-mind elvonják a figyelmünket. Szórakozunk a szüntelenül az arcunkba tolakodó, részben banális, részben szórakoztató történeteken. Javasolnak nekünk ezt-azt, reklámoznak nekünk mindent, körbeudvarolnak minket. Ettől kicsit királynak és királynőnek érezzük magunkat. Pedig vezetőszáron tartott rabszolgának kellene érezni magunkat.
A felesleges, sőt káros holmik termelése manapság már olyan aggasztó méreteket öltött, hogy csaknem vele azonos léptékű reklámiparra van szükség ahhoz, hogy az embereket rábeszéljék, vegyék, egyék és használják (el) mindezt a - valójában semmire való - sok szart. A reklámoknak ez a fajtája helyenként ugyanolyan mérgező szemét a szellem számára, mint ami a földnek a dioxin, a plutónium, és más ezekhez hasonló - vagyis az emberi kultúra anyagcseréjének legundorítóbb - ürüléke. A média feladata pedig éppen abban áll, hogy mindezt a szemetet - jó pénzért! - két kézzel szórja.