Idézetek a médiáról
(760)
Komoly lecke azzal szembesülni, hogy vannak emberek, akik csak azért olvasnak bele a cikkekbe, hogy megkeressék a csomót a kákán.
Az internet az elmúlt évtizedek legnagyobb találmánya, a valódi sajtószabadság és demokrácia egyetlen garantált helyszíne, a fogyasztó által alakított médiatartalmak fellegvára. Hasznos, jó, izgalmas, mi lenne velünk nélküle. De vajon tényleg annyira természetes dologként kell kezelnünk a durva támadásokat? Egy közszereplőnek valóban mindent el kell viselnie? Azt hiszem, nem. Félreértés ne essék, a kritika, mint olyan, nem zavar. Sőt kifejezetten jól jön akkor, amikor a gyarló ember túlságosan el van foglalva magával. Léleképítő érzés néha szembesülni azzal, hogy az, amit létrehozok, legyen írott vagy beszélt szöveg, hatással van az emberekre. Megmozgatja, válaszra sarkallja őket, reakciót vált ki belőlük. Fontos pillanat ez egy tartalom-előállító iparos életében, mert szembesíti a felelősségével. A nettó gonoszság, az aktív hazudozás, a szándékos mocskolódás viszont nem esik ugyanebbe a kategóriába. Mert attól, hogy az ember nyilvános szakmát választott, még ember marad. Úgy is, mint mindenki mással egyenrangú élőlény.
Az elmúlt évtizedben, különösen mióta a közösségi média megjelent és elkezdte uralni az életünket, a befelé fordulás és az elcsendesedés szinte hiánycikké vált az életünkben. Nem tudunk már csöndben maradni. Nem tudunk egy kicsit magunkba nézni, hogy "ki vagyok én?, honnan jöttem?, milyen álmaim voltak?, azok az álmok most hol vannak?, hol tartok ahhoz képest?, kihez hasonlítom magam?". Nagyon sok embernek szorongást és frusztrációt jelentett az, hogy látta a másikat a közösségi médián, és elkezdte hozzá hasonlítani a saját megélését. Amit én elveszni láttam az elmúlt időben, az a belső iránytű, mert az iránytű kikerült, a közösségi média szolgáltatta, és annak mentén próbáltuk meg a saját életünket igazgatni, miközben - tetszik, nem tetszik - az iránytű csak belül tud lenni, és most ehhez kell visszatalálni, ehhez a belső maghoz, ami ott van mindannyiunkban, csak hát keveset ápolgattuk, keveset törődtünk vele, mert inkább azzal voltunk elfoglalva, hogy az Instagramon ki mit csinál.
Az egyszerű, világos és előítéletekre építő szlogenek temérdek bajt okoztak már az emberiségnek.
Egyetlen újságíró sem tévedhetetlen - hibázhat a szerző tudatlansága, tájékozatlansága, felkészületlensége miatt, vagy mert épp hagyja magát érzelmei által vezérelni, stb. Hibák bárhol felbukkanhatnak: nem léteznek se hibamentes oldalak, se tökéletes újságírók - legfeljebb erre törekvők. De már ez a törekvés is elismerésre méltó, és alapjaiban megkülönbözteti a sajtót az álhíroldalaktól.
Jó dolog a szkeptikusság, de az már nem, ha a kételkedés átcsap a sajtó egésze iránti cinizmusba - mert az csak az információs válságot erősíti tovább.
A mozgalmakkal az is a baj, hogy a legismertebb képviselőikkel azonosítják őket, azokkal az emberekkel, akiknek a legtöbb lehetőségük van megjelenni, szerepelni, és akiknek a legnagyobb a hangjuk, a legprovokatívabb a viselkedésük vagy a mondanivalójuk.
A hatalom azt az újságírót szereti, aki azt dalolja vissza, amit ő akar hallani.
Egyre kevesebb műsoridő és alkalom áll rendelkezésre, hogy a médiamunkások rendesen megmagyarázzák a dolgokat.
Ma bármilyen jó kezdeményezés utat törhet magának anélkül, hogy erről egy fejes hozna döntést.
Celeb abból lesz, akinek a személyiségében van valami, ami tíz-tizenöt percre magára tudja vonni az emberek figyelmét, s nem kapcsolnak el róla azonnal.
Úgy működik a média, hogy először is kell keresni egy alkalmas embert, akinek nem kell tökéletesnek lennie, a lényeg, hogy legyen valamilyen, amiért kedvelhetik vagy utálhatják a nézők. Ha megvan az ember, akkor már csak eleget kell mutogatni a tévében, újságokban, és majd sokan oda akarnak menni hozzá, beszélgetni akarnak vele, vagy meg akarják érinteni. Kíváncsiak lesznek mindenre, ami vele kapcsolatos - az emberek így működnek.