Idézetek a médiáról
(654)
- A tévében miért ilyen csodálatos minden? És miért jó mindig minden mindenkinek? Tényleg van ilyen? (...)
- Mert a televízió ablak egy másik világra. Csodaország varázslatos birodalmába. Ott minden nagyon-nagyon hasonló ahhoz, ami nálunk van, mégis minden más. Ott az emberek mind boldogok, és mindenkinek minden sikerül. És mindenkinek van elég pénze.
Noha az emberszabásúak története több millió évre tekint vissza, fajunk mindössze kétszázezer éve tűnt fel a színen, az igazán modern ember pedig csak 2004-ben, a Facebook megjelenésével érkezett meg.
A propaganda mindig talál hivatkozási alapot, ha nincs, hát teremt. Persze, az álhír- és összeesküvéselmélet-gyártás legfőbb kerete, társadalmi-politikai előfeltétele a polarizáció. Az, hogy egymással antagonisztikusan szemben álló oldalak visszhangkamrákba zárják magukat, hogy ne hallják meg egymás érveit. Így mindegyik oldalon kifejlődik a virtuális valóság gyártása.
Amit megosztunk, fertőző lehet, ezért legyünk nagyon óvatosak, hogy mit terjesztünk. Ne az legyen a célunk, hogy lájkokat és megosztásokat szerezzünk, mert ha így teszünk, akkor csak a közvélekedést fogjuk terjeszteni, anélkül, hogy bármit is vitatnánk. Azt fogjuk megosztani, ami jól hangzik, függetlenül attól, hogy igaz-e.
Nem elég, ha jó szappant gyártasz, az is fontos, hogy rávedd az embereket, hogy mosakodjanak.
Sokszor megdöbbenek a televízióban látható modern gyógyszerreklámokon. A mellékhatások listája rosszabbul hangzik, mint az állapot, amit kezelniük kellene. Egyszer még a szívinfarktust is felsorolták mellékhatásként, és eltűnődtem rajta, hogyan lehetséges ez? A szívinfarktus szerintem nagyon komoly dolog, és ha megkockáztatod egy nátha miatt, akkor csak az istenek védenek meg a csapásoktól, mert hogy keresed őket, az biztos.
Hiszek abban, hogy az újságírónak kötelessége mindent megtenni azért, hogy az igazság kiderüljön, és objektív megítéltetésre találjon.
Sok tekintetben elvesztettük az érzékünket az iránt, mit jelent társadalomban élni, összetartozni, vitatkozni, sokszor már nincs eszményképünk, nem tudjuk, mit jelent polgárnak lenni, hajszol bennünket a technikai fejlődés, az állandó önkifejezési kényszer.
Bonyolult világban élünk, ahol az internet és a globalizáció hatalmas terében folyton olyan dolgok ütköznek egymással, amelyek máskor lazán ellebegnének egymás mellett. Mert nem ugyanaz, ha ott ülünk valakivel szemben és a szemébe kell mondanunk valamit, vagy pedig a számítógépünk billentyűzete fölé görnyedve kikürtölünk valamit a térbe, aztán kimegyünk kávét főzni, és már meg is feledkeztünk a dologról, miközben a másik jeges borogatást szorít a púpjára, amelyet a rasszizmus bunkósbotjával mi "növesztettünk oda", vagy dühtől habzó szájjal választ fogalmaz, amelyet mi már el sem olvasunk, mert, mint mondtam, éppen kávét főzünk.
A közösségi média hatalmas üzletet csinál abból, hogy a figyelemnek nem akaródzik vesződni és koncentrálni, hogy szétszórtságra, kellemes időtöltésre, szórakozásra vágyik, és mivel ráadásul a tömegek figyelme hiánycikk, megszerzéséért nagy konkurenciaharc folyik. Ebben az üzletágban az nyer, aki a legjobban kiszolgálja a figyelem igényeit, akinek nem derogál provokálni, aki nem riad vissza az aljasságtól, mások megsértésétől. Fő, hogy a világ felfigyeljen, klikkeljen, felháborodjon, beszéljen és írjon.
Ha az embert valamiféle sérelem éri, akkor azt nem a Facebookon kell kommunikálni. Én a személyesen elintézett ügyekben és szükség esetén a jogi segítségben hiszek.
Az emberek a billentyűzet előtti magányukban roppant fura dolgokat ismernek be - olykor (például randioldalakon vagy ha szakmai tanácsokra keresnek rá) azért, mert ennek van következménye a való életben, máskor pedig éppen azért, mert nincs következmény: úgy könnyíthetnek a lelkükön, úgy vallhatják meg vágyaikat, félelmeiket, hogy azzal egyetlen valódi személyből sem váltanak ki döbbenetét, rémületet vagy még rosszabbat. De akár van következmény, akár nincs, az emberek ilyenkor nem csupán megnyomnak egy gombot vagy elfordítanak egy kart, hanem begépelik a sok-sok trillió lehetséges karaktersorozat egyikét, hogy körvonalazzák gondolataikat a maguk robbanásveszélyes, kombinatorikus, mérhetetlen valójában.
A Google-keresések adatait nem az emberi psziché megértését segítő eszköznek szánták. A Google-t arra találták ki, hogy az emberek mindenfélét megtudjanak a világról, nem arra, hogy a kutatók tudjanak meg mindenfélét az emberekről. De mint kiderült, a nyomok, amelyeket a tudást hajhászva hagyunk magunk után a neten, elképesztő mértékben árulkodók.