Idézetek a médiáról
(433)
Az internet nem más, mint a létező legalattomosabb eszköz a világon. A szabályozás nélkül, parttalanul és szűretlenül áradó sokaság elsöpri azokat, akik esetleg jobban tudnák. Senki nem tudja jobban, mint a másik, így azok álláspontja talál széles körű elfogadásra, akik könnyen érthetően és elég penetránsan, vagy éppen karizmatikus módon képesek megfogalmazni az üzenetüket.
Szelfit készíteni, miközben valaki felhívja a férjét, hogy jó éjt kívánjon neki, majd posztolni a képet, amelyen felhívta a férjét, hogy jó éjt kívánjon neki és aláírni: Felhívtam a férjecskémet, hogy jó éjt kívánjak neki! - a végidők sziklaszilárd jele.
Az emberi fajta, mióta történelemnek nevezett életidejét valamennyire ismerni lehet, mindig, minden vallási és szekuláris civilizációban bestiális és aljas volt. De a korszerű közlési eszközök, a média jóvoltából most azonmód tudunk erről az aljasságról és bestialitásról, ami minden pillanatban történik valahol a világban.
Miben mérjük manapság saját magunk értékét? Abban, hogy hány lájkot kap egy bejegyzés, hány ismerőst halmozunk fel, vagy hány retweetet zsebelünk be? Ismerjük egyáltalán a saját gondolatainkat, mielőtt közzétesszük őket az interneten, és hagyjuk, hogy mások eldöntsék, mennyit érnek?
Ha kiposztolnám egy fa képét, amit láttam kidőlni az erdőben, de senki sem lájkolná, vajon megkérdőjeleződne bennem, hogy valóban kidőlt-e?
Megélhetési humoristaság nincsen, mert az rányomja a bélyegét magára a kedvedre, a tevékenységedre. Mindig szerelemből kell csinálni, akkor is, ha már meg is élsz belőle. Az indíttatás a lényeg. Aki híres akar lenni, meg gazdag, és ezért akar humorista lenni, az mind hoppon marad. Ez egy érzékeny dolog. Ezt tényleg nem lehet pénzért vagy népszerűségért csinálni. Ezt kizárólag tényleg csak azért lehet csinálni, ha neked jólesik, hogy röhögnek. Rengeteg felület áll rendelkezésre, hogy önjelölt sztár legyél, nem a humoristaság az.
Kicsi ország ez, kevés hírességgel, így óhatatlanul példát mutatsz valamivel, ha akarsz, ha nem. És ha kövérként tündöklöm, majd a fogyás után visszahízom, akkor a többi túlsúlyos gondolhatja, hogy ez így normális, visszaállt a normál állapotába. Egy kövér család azt mondhatja otthon: "Dombóvári is visszahízott, rosszabb lett neki ettől? Ugyanúgy ott van a tévében." Ezért mennek és kirabolják a hűtőt. Akkor én ártottam. Finoman, nem offenzív módon, de én azt szeretném mondani a túlsúlyos társaimnak, hogy nem szabad kövérnek maradniuk.
A rendező olyan, mint egy szivacs: nem azért van, hogy a karaktereket a maga képére formálja, hanem hogy olyan összetett filmet készítsen, amilyet csak lehetséges.
A világ túl nagy. Az internet pedig túlságosan is az. Nem arról van szó, hogy utálok mindenkit. (...) Csak éppen meg kell védenem magamat, és képtelen vagyok rá, hogy cseverésszek egy csomó idegennel, akikről azt sem tudom, kicsodák, és hol vannak. Mintha nem is lenne igaz az egész.
A Facebook is akkora csapda (...) a nőknek, ez az egész őrület, hogy lemegyünk az edzőterembe, és kiposztoljuk, majd négyen beírják, hogy "de csinos vagy", és a nő abból gondolja, hogy ő tényleg milyen csinos. Hát, ez akkora képzavar az egész társadalomnak egyébként! Az egész Facebook meg az Instagram... komolyan, minden probléma ebből ered. Látod, hogy mások milyen jól néznek ki, követsz másokat, és rendesen fáj, hogy neked nem ilyen az életed. Szomorú vagy, hogy te nem tudsz edzeni, hanem a munkahelyeden kell ülni és dolgozni, de te követed, és nézed, mit csinál. Az ember a saját boldogtalanságának ágyaz meg azzal, hogy százakat követ a Facebookon, és azzal sanyargatja magát, hogy mindenkinek jó, csak neki rossz. Megpecsételed a sorsodat. Követsz másokat, majd azt mondod: "basszus, ő jobban néz ki, milyen ruhában van, nekem hogy néz ki a hajam, nem szeret a férjem, és milyen rossz nekem". Nem csinál ez az ember mást, mint álvalóságban élő embereket követ, és tönkreteszi saját magát. Ez szörnyű.
Az amatőr újságírásból szinte sohasem lesz profi újságírás, viszont komoly bajba sodorhatja az embert.
A számos választási lehetőség felébreszti bennünk a rutinos fogyasztót, azt, aki hiába talál olyasvalakit, aki tetszik neki, nehezen engedi el a lehetőséget, hogy van még jobb, hogy tovább kell menni, hogy keresni kell az újabb és újabb lehetőségeket. Ez a viselkedés pedig gyakran attól foszt meg minket, hogy alaposabban megismerjük a másikat.