Idézetek a megbocsátásról
(495)
Minden holnapba magunkkal visszük a múltat. A lábunk alatt visszhangzik. Nem kezdhetünk tiszta lappal. A döntéseink révén érdemelhetjük ki a második esélyt, az alapján, hogy mit felejtünk el és mit bocsátunk meg.
Nem mindig elég, ha megbocsát nekünk valaki. Az esetek többségében te vagy, akinek meg kell bocsátani magadnak.
A megbocsátás is képesség. A bocsánatkéréshez erő kell, és a kérést megtagadni vagy annak eleget tenni ugyancsak erőt igényel, talán a legnagyobbat.
Ha minden reánk dobott kőért mi kenyérrel hajítunk vissza, akkor oda jutunk, hogy magunknak nem marad kenyerünk, de kővel még mindig fognak dobálni.
Mit lehet kezdeni azzal, aki hibázik? Lehetünk vele elnézők, persze. Csak ugye az nem feltétlenül kifizetődő. Aki elköveti a hibát, azt megerősíti abban, hogy így is el lehet látni egy feladatot, mi pedig már soha nem lehetünk biztosak abban, hogy bármit is rá lehet bízni. Nem jó ez senkinek.
Tudod, mi a férfi? A férfi mindent elvisel, sosem panaszkodik, megbocsát, majd továbblép.
Aki bántott már meg igazán embert, az tudja, mennyire nehéz összeszedni magad annyira, hogy bocsánatot kérj.
Semmi sem törli el a múltat. Van bűnbánat és vezeklés, és van megbocsátás is. Ez minden, de ennyi elég.
"Megbocsátani és felejteni" - tartja a mondás, és idealizáltan nemeslelkű énünknek nem is kell más. Csakhogy a valódi énünk számára már egyáltalán nem olyan egyértelmű a kettő közötti kapcsolat. Rendszerint felejtenünk kell egy kicsit ahhoz, hogy megbocsássunk. Ha már nem olyan friss a fájdalom érzése, könnyebb megbocsátani, ettől nem él már bennünk olyan elevenen az emlék, satöbbi, satöbbi. Ez a pszichológiai visszacsatolási lánc az, ami utólag visszatekintve megbocsáthatóvá teszi az olyan vétkeket, amelyek először feldühítettek minket.