Idézetek a megbocsátásról
(503)
Egy sértést megbocsátani: jótétemény, amit a másiknak juttatunk; egy sértést elfelejteni: jótétemény, amit önmagunkkal szemben gyakorolunk.
Az emberi lélek úgy van berendezve, hogy feltett szándékkal csak emlékezni képes, felejteni, pláne megbocsátani nem.
A megbocsátás az oldószer, amely feloldja az önhittségünket összetartó ragasztót. Lazítja a "nekem igazam van, te meg tévedsz" érzését. Amikor meg tudok bocsátani, felismerem mások emberi mivoltát.
Gyakran attól félünk, hogy ha megbocsátunk valakinek, akkor hagyjuk, hogy megússzon valamit. Pedig inkább arról van szó, hogy megszabadulunk a bosszankodás terhétől.
Valaki megdob kővel. Kit hibáztatsz? Azt, aki a követ dobta, pedig valójában a kő talált el. Akkor miért nem a követ hibáztatod? Mert a kőnek nem állt szándékában fájdalmat okozni. Ezt a logikát követve viszont a követ hajító embert sem volna szabad hibáztatnod, hiszen a harag és a szenvedés vitte rá arra, hogy megdobjon téged. Amikor valaki megbánt bennünket, mindig azt hisszük, hogy direkt ránk utazik. Ha azonban megértjük az emberi elme működését, akkor azt is tudjuk, hogy amikor fájdalmat élünk át, gyakran elveszítjük a fejünket, és olyasmit teszünk vagy mondunk, amit nem akarunk.
Minden holnapba magunkkal visszük a múltat. A lábunk alatt visszhangzik. Nem kezdhetünk tiszta lappal. A döntéseink révén érdemelhetjük ki a második esélyt, az alapján, hogy mit felejtünk el és mit bocsátunk meg.
Nem mindig elég, ha megbocsát nekünk valaki. Az esetek többségében te vagy, akinek meg kell bocsátani magadnak.
A megbocsátás is képesség. A bocsánatkéréshez erő kell, és a kérést megtagadni vagy annak eleget tenni ugyancsak erőt igényel, talán a legnagyobbat.