Idézetek a művészetről
(1512)
Vannak olyan képek, amelyek nem arra jók, hogy emlékeztessenek, hanem hogy megértessenek valamit. Olyan képek, amelyek egy-egy kor szimbólumává lesznek, bár a szerző ezt még nem tudja, amikor elkészíti a képet.
Egy fénykép azért lesz díjazott, mert megmozgatja a szerkesztők képzeletét, és akkor telik meg élettel, amikor a közönség elé kerül.
A bűvészet (...) egyfajta univerzális nyelv, amely átível a kor, a nem és a kultúra képezte különbségeken.
A jó bűvész arról ismerszik meg, hogy képes elterelni közönsége figyelmét, és manipulálni az elvárásaikat. A profi illuzionisták ösztönösen ráéreznek arra, hogy az emberek miként látják a dolgokat, és egy mesterlövész pontosságával célozzák be a másik érzékelését.
A bűvészet sokat változott a kalapból kihúzott nyuszik és a félbevágott nők kora óta. Mégis, a legtöbb embernek fogalma sincs arról, hogy mennyi szakértelmet, kreativitást és kemény munkát igényel, mert a bűvészet a művészetet elleplező művészetről szól.
Gyakran megkérdezik tőlem, hogy a bűvészkedéssel lehet-e csajozni. A válaszom: igen. De ugyanilyen gyorsan el is űzi őket.
Amikor tényleg megdöbbentek valakit, amikor annyira megijesztem, hogy nem tud éjszaka aludni, vagy akkora ámulatba ejtem, hogy a saját épelméjűségét is megkérdőjelezi - nos, számomra és minden bűvész számára ez a mennyország.
A bűvészet művészet, és két meghatározó jellemvonással rendelkezik. Megvalósíthatatlannak és lenyűgözőnek kell lennie. Megvalósíthatatlannak, mert különben nem bűvészet. És lenyűgözőnek, mert különben nem művészet.
Mi a színház? Egy fajta kibernetikai gép. Nyugalmi állapotában ez a gép a függöny mögött rejtőzik. De mihelyt felfedik, hozzálát, hogy bizonyos számú üzenetet küldjön számunkra. Ezen üzeneteknek az a különös tulajdonsága, hogy szimultánok és ugyanakkor különböző ritmusúak; az előadás egy bizonyos pontján egy időben hat vagy hét információt kapunk (ezek: a díszlet, a ruhák, a megvilágítás, a színészek helye, mozdulatai, arcjátéka, szavai), de ezen információk közül egyesek megmaradnak, tartósak (pl. a díszlet), míg mások változnak (a szavak, a mozdulatok); tehát így valódi információs polifóniával állunk szemben, és ez az, amit színpadi hatásnak nevezünk: a jelek egy bizonyos sűrűsége.
A szórakoztatóipar mindig sokkal erősebben magán viselte az adott kor társadalmának, politikájának, kulturális fogyasztási szokásainak (és még sorolhatnám az értelmezés és kiértés dimenzióit) lenyomatát, mint a drámai művészetek. Utóbbiak valahogy kivonták magukat ennek vérbe ivódása alól - gondoljunk csak az absztrakcióra -, előbbiek viszont jellegükből fakadóan szerves részei lettek, az itt fellépők magánemberként és előadóművészként megélt hétköznapjai erősen olyanok voltak, mint az a kor, amelyben élniük adatott.
Ha valaki nem tud a színházban a szívéből játszani, és nem tudja átadni az érzéseit, egyszerűen nem lesz hiteles, és így az egész egy fejevesztett dolog.
A művészetnek annyi a kapcsolata a hittel, amennyi általában a művész világnézetének. A világ nagy és tarka, s a hit csupán egyike a társadalmi jelenségeknek, csupán egyike a világnézet aspektusainak. A vallásosság színezheti a művészi alkotómunkát, a hit lehet a művész értékrendjének az alapja, lehet ihletforrás, de ugyanez elmondható a hitetlenségről is.
A színészet skizofrén szakma. Egyik személyiségből a másikba lépünk, közben pedig állítgatjuk a saját személyiségünk amplitúdóit. Utána vagy úgy maradunk, vagy nem. Ha nincs meg a valós önképünk, akkor össze is zavarhat bennünket.