Idézetek a művészetről
(1090)
Az tesz valakit művésszé, hogy a lelki életéből vesz motívumokat, és fizikai formát ad az érzései és a vágyai által inspirált témának.
A néző (...) feloldozást nyer attól, hogy azt látja mástól a színpadon szélesebben, hangosabban, teátrálisabban, amit ő is megél a saját életében.
Bizonyos értelemben minden színész későn érő típus, hiszen időbe telik, amíg az életben és a színpadon megszerezzük azt a tapasztalati tőkét, amit kamatoztathatunk.
Az íráshoz éppen olyan hajlandóság kell, mint a takácssághoz vagy hímzéshez. Valahogy úgy képzelem, hogy hallatlan engedelmesnek kell lenni a kéznek, amely a gondolatokat átveszi, és a betűket a papirosra rajzolja. Az ujjakban, a kézben rejtőzhetik valamely kis szellem, amely felébred a hívásra, és kezdi a maga tennivalóit; viszi a tollat az ismeretlenségbe, a papiros fehér tengerén.
A természet közömbös másolata is sokkal szebb, mint a legnagyobb képzelet eredménye.
Ha egy művész nem tudja megőrizni a szellemi szabadságát, akkor értelmét veszti az egész.
A színháznak csak sejtetnie kell. Nem helyes, ha direkten kimondódnak a dolgok, mert az megosztja a nézőket.
A színész rengeteg figyelmeztetést kap a szerepeitől arról, milyennek nem szabad lennie. Észreveszem, hogy én is ugyanazokat a rossz mondatokat használom az életemben, amiket a szereplő, ezért legközelebb már nem fogom elővenni őket. Persze ez nem azt jelenti, hogy a pályánk végén csupa tisztaság leszünk, mert minden rosszat kiszorítottak belőlünk a szerepek. De kapunk lehetőségeket, figyelmeztetéseket, hogy az életünk bizonyos hülyeségeit el tudjuk kerülni.
A színház könyörtelen: a rendező, a kollégák azonnal beszólnak, ha van miért. De a piszkálódás szeretetből adódik.
A színpad az terápia. Igazán mindenki ott él. Néha olyan, mintha a két fellépés közötti élet lenne a virtuális.
Kultúránk tesz felismerhetővé bennünket, ezért nagy felelősség, hogy miként ápoljuk, és milyen párbeszédet folytatnak a közönséggel, illetve egymással a művészeti szcéna szereplői.