Idézetek a nemzetekről
(290)
Nehéz dolog a nemzetközi politika. Nem sok helye van benne a magasztos eszményeknek, és a pragmatizmus jeges szorításában gyakran be kell érni az elérhető szövetségesekkel, nem pedig olyanokkal, akiket az ember szívesen választana. De a rengeteg probléma, amelybe időről időre újra belefutunk, elkerülhető lenne, ha nem feledkeznénk meg arról, hogy az ellenségünk ellensége rendszerint ugyanolyan gazember, mint maga az ellenség.
Az anyaföldből való kimetszés, az idegenben-lét, az emigráció = kasztráció. Az idegenbe szakadt magyar = kísértet-magyar, aki magyarságát nem tiszta jelenlétként, hanem fantomfájdalomként, vagyis honvágyként tudja megélni, miközben a bensőségesség, a meghittség és az intimitás csak virtuális formában adódik számára. Az emigrációs trauma Skype vagy Viber segítségével történő orvoslása a Réti-festmény melankóliáját termeli újra digitális keretek között, csak itt már két virtualitás néz szembe egymással, mert a haza fogságában élők ugyancsak kísértetté válnak, hiszen az organikus jelenlét immár egyik fél számára sem hozzáférhető.
A legtöbb tagállamot illetően minél nagyobbak a belső problémák és minél inkább alulteljesítenek a nemzeti kormányok a válságkezelésben, annál intenzívebb az Unióra való áthárítás és vádaskodás.
Senki nem találja különösnek, hogy egy embert megölni gonoszság, tízezret megölni dicsőség?
Érdekesebb, kellemesebb, életképesebb, szellemileg ösztönzőbb az olyan ország, amelyben több a nyelv, több a kultúra, melynek nemcsak egy, hanem többféle történelmi forrása van.
Nagyon könnyű nemzetinek lenni. Nagyon könnyű globalistának lenni. A nehéz feladat az, hogy összeboronáljuk az ellentétes szempontokat.
Nincs tipikus magyar. Aki fehér, az sem feltétlenül Árpád oldalán lépett be a Kárpát-medencébe. A magyarság szerintem olyan kérdés, ami belül dől el. Az az ember, aki Magyarországon járja végig az iskolarendszer összes lépcsőfokát, és még magyarnak is érzi magát, az lehet hupikék színű, akkor is magyar. Mert annak érzi magát, magyar az identitása.