Idézetek a nemzetekről
(252)
Az önfenntartás ösztöne magában nem elég arra, hogy valamely népnek a létét, életét biztosítsa, ha nincs benne tehetség, amit kifejlesszen, és ha ez ellenálló, sőt alkotó erővé nem edződik.
Egy embriónak - bizton állíthatjuk - igen kevés beleszólása van abba, hogy hol fog a világra jönni. Az, hogy én Brüsszelben született, belga ember vagyok, nem az én érdemem, és őszintén szólva mindig is idegenkedtem azoktól, akik a nemzeti hovatartozásukat mint valami minőségi jegyet mutogatják, mintha érdemeik alapján arra választattak volna ki, hogy egy magasztos földrajzi koordinátákkal rendelkező helyen lássák meg a napvilágot. Én - ártalmatlan őrült - titkon egy nemzetiségek nélküli, zászlók nélküli világról álmodom.
Még az ultranacionalisták sem akarnak túlzottan meghalni manapság a hazájukért.
Ha megnézed a ma létező nemzeteket, országokat, egyikük se létezett ötezer évvel ezelőtt, és egy se fog létezni ötezer év múlva. Az emberiség hosszú és viszontagságos történetében a nemzetek története aprócska fejezet.
Magyarnak vallom magam, ez a kultúra nevelt, de ha összeütközne bennem az ember és a hon, feltétlenül az előbbit választanám.
A deprimáló társadalmi környezet az embert álmodozásra készteti, hajlamos a nemzetet, szerepét, jelentőségét valami mitikus derengés színein át szemlélni, csakhogy a végén mindig ugyanott ébred, és ugyanolyan toprongyosan.
A nemzet erős, amikor gyámolítja a gyöngéket, gazdaggá válik, amikor gyámolítja a szegényeket, sebezhetetlenné válik, amikor gyámolítja a sebezhetőket. Ez teszi a nagy nemzetet.
Iszonyú szegény életed lenne, ha csak a saját nemzeted értékeit tisztelhetnéd. Ha például csak magyar ételt ehetnél. Mi az egyáltalán? A paprika sem magyar. Árpád, István és Hunyadi János sosem fűszerezték paprikával az ebédjüket. A 16. század előtt azt se tudták itt, hogy mi az.
A magyarok meg a kubaiak sok tekintetben hasonlítanak egymásra, olyan mediterrán típusok (...). Az érzelmek határozzák meg a cselekedeteiket.
Aki hosszú évekig járja a világot, az hazatérve mindig egyfajta fordított kultúrsokkot él át, legyen szó egyhetes látogatásról vagy tartós hazatelepülésről. Az idegenből hazaérkező meglepődik vagy bosszankodik olyan dolgokon, amit az otthoniak észre sem vesznek. Máskor pedig a rokonok és régi barátok hüledeznek a hazatelepülő külföldön kialakított szokásait látva. Hogy a megrázkódtatás milyen erővel sújt le mindkét félre, az főleg a hazai kultúra egzotikumán és intenzitásán múlik. A magyar pedig különleges és egyéniségét markánsan őrző nép.
Magyar ember - rongya zászló;
étele a tál;
dudvaszedő nemzet vagyunk, értünk
mezítláb jön foltozott halál!
A nemzeti kategória még nem járt le, csak lejárófélben van. A labdarúgó-mérkőzések csőcseléke még igencsak nacionalista, de a művészek és a tudósok társadalmában a nemzeti hovatartozás alig említésre kerülő szempont.
Szegény magyar, száz ellen kire les,
S ki mégis őrült belviszályt keressz:
Másból te sem merítsz vigaszt, csak ebbül:
"Csehül vagyunk? Lehetnénk még csehebbül!"